Az un. Öregvár tervét 1550 körül az olasz Pietro Terbosco készítette el. A felépült vár komoly erősségnek számított a törökök elleni végvár-rendszerben. A mohácsi csatavesztés után /1526/ a vár a Habsburgok birtokába került. 1585-ben a Vág és a Duna túlsó partjára történő átkelés biztosítására egy-egy cölöp hídfőerődöt építettek.

Az Öregvár igazi próbatétele az 1594-es török ostrom volt, amikor is Szinan nagyvezér százezer fős seregével Tata, majd Győr elfoglalása után Komárom ellen fordult. A vár védői hősies ellenállásának köszönhetően nem került török kézre. 1663-ban a bécsi udvar újabb erődítések megkezdését rendelte el, melynek során az Öregvár nyugati-város felőli részét koronaművel, az ötszögű Újvárral erődítették.

Az 1673-ban elkészült Újvár a legkorszerűbb olasz és francia erődítési elvek figyelembevételével épült fel. Az Újvár megépítésével párhuzamosan újjáépítették és megerősítették a Vág és a Duna jobb partján /Szent Péter palánk/ korábban épített hídfő erődöket.

Az 1682 évi nagy árvíz jelentős károkat okozott az erődítményben. A törökök kiűzését követően Komárom katonai jelentőségét ideiglenesen elvesztette, megszűnt végvár lenni, s ennek következtében kevesebbet áldoztak fönntartására is. A bajt tovább tetézte az 1763-as, de különösen az 1783-as földrengés, mely hatalmas károkat okozott nem csak a városban, hanem az erődítményben is.

A vár és az erődrendszer szempontjából az újjászületést a napóleoni háborúk jelentették. Napóleon sikeres hadjáratai során a császárvárost - Bécset is elfoglalták /1809/. I. Ferenc császár udvartartásával Komáromban talált menedéket, melyet előzőleg nagy sietve megerődítettek. A császár itt határozta el, hogy Komáromot a Birodalom legerősebb katonai erődrendszerévé kell kiépíteni, alkalmassá kell tenni egy 200 000 fős véderő befogadására. Az erődrendszer ilyen irányú megépítését Marguis Chasteler táborszernagy vezette hadmérnöki gárda tervei alapján kezdték meg. A terv tartalmazta a Duna jobb partjának erődítési elképzeléseit is. A már meglévő jobb parti hídfőerőd a "Csillagerőd" /korábbi Szent Péter palánk/ mellé két másik erődöt is terveztek építeni. Egyet a koppánymonostori Homokhegyen, egyet pedig a Nagyigmánd felé vezető út mellett, Komárom déli kijáratához.

Az 1827 és 1839 között folytatott építkezések során korszerűsítették az Öreg- és Újvárat, megkezdték a várost nyugatról védő Nádor-vonal és a keleti irányból védő Vág-vonal kiépítését. Az építés folyamatát osztrák részről az 1848-49-es szabadságharc eseményei szakították meg.

A vár magyar kézre kerülésével, annak első parancsnoka Majtényi István alezredes azonnal hozzálátott a vár megerősítéséhez és a város védelmének megszervezéséhez. Majtényit Török Ignác mérnökkari alezredes váltotta, aki a 12000-es védősereggel hősiesen ellenállt a várat ostromló osztrák túlerőnek. A több mint egy hónapig tartó ostromnak /1849 március-április/ a magyar honvédsereg sikeres áprilisi hadjárata vetett véget. A Guyon Richárd tábornok vezette felmentő csapat Győr irányába űzte el az osztrák főerőket.

A vár új parancsnoka Klapka György tábornok lett, aki május 28-án adta parancsba egy kazamatákkal ellátott erőd építését az osztrákok által már korábban kiszemelt helyen, a Homokhegyen. Az építkezés során az eredetileg négy saroktornyos, 1000 katona befogadására alkalmas erődítménynek csupán az Ács település fele néző tornya készült el. Ha a tervek megvalósításához elegendő idő lett volna, úgy a sáncban elhelyezett lövegek tüzükkel lezárhatták volna a Bécs felől vezető utat, tűz alatt tarthatták volna a Nádor-vonal előterét és megközelíthetetlenné tették volna a Dunát.

A bécsi út lezárására két védművet is kialakítottak és megépítésre került az igmándi sánc is. A nagy erőkkel folytatott erődítési munkálatokat az egyre gyakoribbá vált osztrák ágyúzások miatt meg kellett szakítani. Komárom térségében júliusban kétszer is megütközött a magyar és az osztrák fősereg, döntő siker nélkül. Az erősödő osztrák támadások sikeres előrenyomulást eredményeztek és a magyar csapatok visszavonulva a Tiszánál próbálták megállítani a támadókat. Komáromban a Klapka vezette 18200 fős védősereg, több mint 300 ágyúval magára maradva felkészült a város és az erőd védelmére. Az osztrákok kezdetben kisebb erőkkel /12 000 fő és 75 ágyú/ megfigyelő és blokkírózó tevékenységet folytattak az erősítés megérkezéséig. Klapka tábornok felmérve a kínálkozó lehetőséget, több sikeres kitörést hajtott végre, melynek során Pozsonyig, illetve Győrig tört előre, jelentős zsákmánnyal visszatérve.

Az egyesített osztrák és orosz csapatok döntő vereséget mértek a magyar főseregre és az augusztus 13-i világosi fegyverletételt követően jelentős erőkkel Komárom ellen indultak. A körülzárt Komárom egy ideig még ellenállt a túlerőnek, de végül is 1849 szeptember 27-én Klapka György aláírta a vár átadását és a védők szabad elvonulását biztosító megállapodást.

A szabadságharc leverése után az osztrákok - a korábbi terveknek megfelelően - újból hozzákezdtek az erődrendszer kiépítéséhez, melyhez felhasználták az ostrom során szerzett tapasztalatokat is. A vár körülzárása egyértelműen bizonyította, hogy ennek megépítésére szükség van a Duna jobb partján. Olyan védművek megépítésére, amelyek meg tudják akadályozni, hogy az ellenség tüzérsége tűz alá tudja venni a bal parti erődöket és folyamatosan biztosítani tudja a két part közötti összeköttetést.

Az 1850-ben elkezdődött építési munkálatok felölelték a Komáromi erőd együttes teljes vertikumát. A nagyarányú építkezés első, legnagyobb üteme 1871-ben befejeződött, a Monostori Erőd elkészültével. Ezt követően 1871-77 között megépült az Igmándi Erőd, ezzel a komáromi erődrendszer teljessé vált.

A komáromi erődrendszer létjogosultsága az elkövetkező években megkérdőjeleződött. A XIX.század végére felgyorsult a haditechnika - ezen belül a tüzérségi eszközök - fejlődése, mely megkövetelte volna az erődrendszer védőképességének felülvizsgálatát és a megváltozott körülményekhez igazodó átépítését. Erre azonban nem került sor.