A PX-14-es bázison ugyan olyan egyhangú monotonsággal peregtek a szolgálat napjai, mint bármely más, ilyen rendeltetésű, a Naprendszer határövezetében működő űrállomáson.
Ezeket az idejemúlt, potenciális harcbázisokat még az előző korok letűnt nemzedékei hozták létre és állították szolgálatba, az esetleges külső támadások elhárítása végett. Azokban az időkben, a bolygóközi repülés hőskorában, még izgalmas és egyben kiváltságos feladatnak számított a Rendszerőrség kötelékében szolgálni... Száguldozni az egyszemélyes vadászgépeken az űrben, túl a Plútó külső pályáján, és a hiperérzékeny műszerekkel vizslatni a kozmosz minden apró kis rezdülését... Hát, igen, azok még szép idők voltak!
Azonban a kezdeti büszke lelkesültség lassan befulladt. A lakott világok, a Föld és a Mars médiái egyre ritkábban, és egyre unalmasabb hangvételű tudósításokat közöltek, a Határon történő eseményekről. A gyerekek már nem azt válaszolták, hogy "elfogó-vadászpilóta" ha netán megkérdezték tőlük, mik lesznek, ha majd felnőnek, és a sorköteles fiatalok is igen intenzíven rimánkodtak az "Égiek"-hez, nehogy a Rendszerőrség valamelyik egységéhez legyenek majdan beosztva. Ugyanis ez időtájt, a Határon való szolgálat már nem volt más, mint egy hosszúra nyúlt, töményen unalmas semmittevés a világvégén...
Egyszóval, a PX-14-en sem a zsúrhangulat volt az általános. Az éppen szolgálatban lévők a radarernyők előtt kornyadoztak, míg a pihenőidejüket töltők vadul unatkoztak, vagy ha netán akadt téma, akkor együtt trécseltek az ügyeletes pilótákkal a bázis legnagyobb közösségi termében, melyet egymásközt csak ,,Bár''-nak becéztek a katonák.
Azon a bizonyos napon, melynek történései után az emberiségnek annyi mindent át kellett rendezni a világmindenségről alkotott elképzeléseit illetően, Larrien Montgomerry százados és Alan Prejean hadnagy volt a két riadókészültségben lévő pilóta. Na nem mintha ez emelt adrenalinszintet jelentett volna számukra. Nem. Mind a ketten lábaikat szétvetve üldögéltek a Bár egyik csendesebb zugában elhelyezett pneufotelekben. Prejean hadnagy, ő volt a hallgatagabb kettőjük közül, félig leeresztett szemhéjai mögül, álmos tekintettel figyelte a helységben tereferélő társaságot, míg társa és felettese, Montgomerry százados a karjait cirka tíz percenként a feje fölé emelve a levegőbe markolászott, mintegy nyújtózkodás gyanánt, és ezen akcióját olyan bődüléssel járó ásítással fűszerezte, amely egy kafferbivalynak is becsületére vált volna. A nagydarab, markáns arcú százados egy-egy ilyen megmozdulása után újra és újra lavinaként hullámzott végig a röhögés az unatkozó katonákon, aztán megint visszasüppedtek unott, halk társalgásukba.
Már-már olybá tűnt, hogy ez a nap is feliratkozik a szolgálat többi, eseménytelen napjai közé, mikor hirtelen, jajgatva belehasított a terem halk zsongásába az ,,Általános Riadó'' idegszaggató szirénajelzése. Ami pedig ezután következett, az vígjátékba illő volt: a katonák bambán bámultak egymásra, hogy vajon valóban azt hallják-e amit, vagy csak halucinálnak?.. Aztán megtört a varázslat: a Bár az egyik pillanatról a másikra megbolygatott méhkassá változott. A tisztek parancsszavakat üvöltözve hadonásztak, míg a meglepetéstől még kába katonák a gyorsliftek benyílói felé tolongtak.
A két pilóta első reakciója is az volt, hogy döbbenten összenéztek, mintha egymás szeméből akarnák kiolvasni, mit is jelenthet ez az egész felfordulás. De ez mindössze a másodperc törtrészéig tartott, aztán felpattantak, és már robogtak is az indítórámpákhoz vezető folyosón.
Körülbelül félúton lehettek, mikor a százados a mellette loholó hadnagyhoz fordulva, megpróbálta túlkiabálni a még mindig őrülten vijjogó szirénákat.
- Ha ezt a ramazurit már megint a mi kedves Joe barátunk találta ki, hogy feldobja a közhangulatot, akkor mihelyt lefújja a riadót, felmegyek a Toronyba, és szétrúgom a seggét! - mondta, majd látva a hadnagy cinkos vigyorát, és öklétől mereven feltartott hüvelykujját, az egyetértés jelét,- hozzátette: - Ez a minimum!
Valójában, a szívük mélyén, mindketten örültek a riadójelzésnek, mely ugyan eleddig minden esetben csak gyakorlatnak bizonyult utólag, de mégis felrázta őket egy kissé a rájuk telepedő tompultságból, amit a szolgálat monotonitása váltott ki belőlük.
Hajóikhoz érve rutinos mozdulatokkal bemásztak és elhelyezkedtek a vadászgépek vezérlőkabinjában. Még a hevederjeiket csatolták, mikor a két vadászgép a már ébredező hajtóműveik sivításától kísérve, egyre nagyobb tempóban siklott a startzsilip felé.
Kecses ívben libbentek ki az űrvadászok a végtelen térbe, s pilótáik sisakjában rövidesen felciripelt a bázis hívójele, melyet az ügyeletes vezénylőtiszt, Joe McLoud hangja követett.
- Na, végre! Már kezdtem azt hinni, hogy a nagy unalom közepette a fületekre ültetek!
- Fejlődik a humorod, Joe - szólt közbe Montgomerry százados-, de most az egyszer valóban nem úszod meg fiú, hogy így figyelemmel kíséred az éberségünket! Amint lefújod ezt a cirkuszt és visszatérhetünk a bázisra, nos akkor Alannal kollektíve szétrúgjuk a se...
- Marhák! Az ügy éles! - vágta félbe a pilóta mondókáját a vezénylőtiszt, majd hivatalos hangnemre váltva folytatta: - A 102-es tartomány, C per 12-es szektorában kisméretű, fénykód nélkül közeledő, azonosíthatatlan objektum. Sebessége 0,011/2 vagyis egész lassan mozog... Az idegen objektum, csekély tömege után ítélve, egyszemélyes, ismeretlen eredetű szonda vagy felderítőhajó. Feladatuk megközelíteni és megsemmisíteni! Hiperfonkapcsolatot a továbbiakban az M6-os titkos kódon tartani, folyamatos jelentést kérek! Vége.
A parancs hallatán a vadászok arcáról egy röpke pillanat alatt lehervadt a vigyor. Amióta beléptek az Űrvédelem hivatásos kötelékébe, ez volt az első, nem szimulált bevetésük. A riadót ugyan végig játszották már számtalan alkalommal, de ezúttal nem gyakorlatról volt szó...
Harmincöt perc telt el a startjuk óta, mikor a célkomputereik jelezték és befogták a keresett idegen objektumot. Rövidesen, figyelmeztető pityegéstől kísérve, feltűnt a vadászgépek infraradar-ernyőin is egy apró vörös pont, bár a távolság még mindig kilométer tízezrekben volt mérhető.
Montgomerry százados az izgalomtól tompa hangon szólt gégemikrofonjába:
- Látjuk már, Joe, bár még meglehetősen gyenge a jel!.. - mondta, majd torkát megköszörülve folytatta: - Tényleg valami egészen aprócska hajó lehet, ha ugyan nem valami nagy fémtartalmú csillagközi meteor...
A bázis visszajelzésére nem kellett sokáig várni, ám most a legkevésbé sem hivatalos hangnemben érkezett a válasz.
- Nagy ló vagy te, aranyapám! Mit gondolsz, akkor is ilyen ricsajt csinálok, ha a bioradar nem jelez?!
- Tőled kitelik, aranyapám! - mormolta a százados a fogai közt szűrve a szavakat, miközben az infraernyőn vöröslő foltocskát tanulmányozta. Aztán már jóval érthetőbben, mint az előbb, így szólt: - Nem tűnik túlzottan veszedelmesnek... Szerintem nyugodtan megleshetnénk egészen közelről,.. hátha nincs is ellenséges szándéka!
- Szó sem lehet róla, fiúk! - jött meg azonnal a válasz. - Tudjátok, mi a parancs!
A figyelmeztetést követően rövid csend állt be a PX-14-et és a vadászokat összekötő kommunikációs rendszerben. Szinte átérződött az űr csendjén az irányítótiszt tépelődése. Végül aztán az emberi kíváncsiság legyűrte a merev, betokosodott szolgálati szabályzatot, és egy sóhaj kíséretében a következő elektronikusan kódolt üzenet érte utól a száguldó űrvadászgépeket:
- Na jó,.. nem bánom, menjetek közelebb! De nagyon vigyázzatok! A legapróbb gyanús manőver, és szétlőni! Ha nem jöttök vissza, akkor engem elevenen megnyúznak!
Joe McLoud utolsó, aggályoskodó szavai az eddig hallgató Prejean hadnagy felszabadult indiánüvöltésébe fulladtak.
- Jihihihíííjj!!! Akkor pedig mindent bele, Larrien komám! Sarkantyúzd meg a konzervdobozodat! Hadd köszöntsük mielőbb a mi kedves vendégünket!
Montgomerry százados válasza, beosztottjának e felettébb tiszteletlen felszólítására, mindössze egy jóízű röhögésre szorítkozott...
Ezek után sokáig nem is hallatszott más zaj, mint a vadászgépeik hajtóművének halk sivítása, és a két űrhajó tovább falta az űr végtelenjének kilométereit.
Valamivel később, mikor már megfelelő közelségbe kerültek az idegen objektumhoz, a fedélzeti számítógépek automatikusan fékezni kezdték a hajók emberkéz diktálta őrült iramát. A két vadászpilóta mutatóujja pedig lassan az anihilátorok elsütő billentyűjére csúszott, mert ugye, biztos, ami biztos...
Rövidesen a ráközelítő sebességre beállva manővereztek az űr sötétjéből fokozatosan kibontakozó céltárgy felé. A távolság egyre zsugorodott; 3km...1,.. majd 500 méter, aztán 100... és a két férfi szeme hirtelen kikerekedett. Ujjuk lecsúszott fegyvereik ravaszáról... Alan Prejean hadnagy szája kinyílt, majd artikulátlan nevetésben tört ki. Larrien Montgomerry százados erejéből pedig mindössze hangtalan tátogásra futotta, miközben...
...Miközben odakint, az űr végtelenjében egy aprócska, magányos figura úszott egyenesen a vadászgépek felé. Szétvetett lábakkal, egy nagy vasgolyón lovagolt. Furcsa, háromszegletű kalpagját lekapta kobakjáról, udvariasan meglengette feléjük, majd újfent a fejébe nyomva lassan ellebegett az űrhajók mellett, és fokozatosan tovatűnt a Föld irányában...