Ez a hihetetlen történet, melyet most szeretnék elmesélni, szorosan kapcsolódik a nemrég tragikus körülmények között elhunyt barátom, James Collins életéhez,- és halálához.
Jimmy barátom hajdanában, Cambridgeben, évfolyamtársamként régészetet hallgatott. Később, mikor sikeresen megvédte doktori disszertációját, fő kutatási területként a korai, kibontakozó Angolszász birodalmat bökte ki magának. Úgy élt, mint egy cigány; hol itt bukkant fel az országban, hol ott. Fáradhatatlanul járta Anglia történelmi vidékeit. Tulajdonképpen az is csak a vél etlenen múlott, hogy fantasztikus, és egyben csodálatos felfedezéséről tudomást szerezhettem.
Egy kivételesen szép, napsütéses júliusi vasárnap futottam össze vele, hosszú idő után újra, a Piccadilly-n. Már a beszélgetésünk kezdetén, mikor már túl voltunk a szokásos és kölcsönös hátbaveregetéseken örülvén találkozásunknak, lelkesen szóbahozta, hogy talált egy titokzatos eredetű pergamentekercset, amelynek ha publikálja tartalmát, akkor az világszenzáció lesz, és valószínű, hogy hallatára a fél tudományos világ önként fog a bolondok házába vonulni...
Őszintén szólva, soha nem érdekelt különösebben a régészet, így nem igazán hozott tűzbe a dolog, amit persze, valószínűleg Jimmy azonnal le is olvasott az arcomról, mert megragadta a karomat, és se szó se beszéd, betuszkolt egy taxiba, és a lakására hurcolt. Ez a jellemétől oly' távol álló, erőszakos viselkedés annyira meglepett, hogy tiltakozni sem volt erőm, és bevallom, fel is keltette a kíváncsiságomat.
Amint megérkeztünk a lakásához és becsukódott mögöttünk az ajtó, barátom egy fotelhoz terelt és szelíd erőszakkal belenyomott. Nem ellenkeztem. Kényelmesen elhelyezkedtem a fotelban és türelmesen vártam, mi következik. De elmélázni nem volt időm, mert Jimmy előkapott az íróasztalának valamelyik fiókjából egy füzetet, majd elémpattant, és az orrom előtt hadonászva az irkával közölte, hogy az, amit a kezében tart, a titokzatos pergamenre íródott szöveg fordítása, melyet felolvasna, ha nincs ellenemre. Nem is mertem volna nemet mondani...
Egy jó tíz perccel később, mikor a fordítás felolvasásának végére ért, már magam is ugyan olyan izgatott voltam, mint barátom,- bár a józan eszem igen élénken tiltakozott a hallottak ellen. Mindenesetre úgy gondoltam, először is látnom kell azt az ominózus pergament. Azonban sajnos, erre nem volt akkor lehetőségem, mert Jimmy ezen irányú óhajomra azt válaszolta, hogy jelenleg a tekercset még nem kapta vissza a vidéki nyelvész ismerősétől. Úgy tervezte, hogy másnap hozza vissza személyesen a kincset érő leletet Londonba. Viszont egyúttal megnyugtatott, hogy amint megérkezik vele, rögtön telefonál nekem, és megnézhetem az iratot.
Miután ebben megállapodtunk, elbúcsúztam tőle, de az ajtóból visszafordulva még kölcsönkértem tőle a pergamen fordítását, hogy otthon még egyszer, nyugodtan, egy pipa dohány elfüstölése mellett átböngészhessem. Szerencsére odaadta a füzetet. - Ekkor láttam utoljára szerencsétlen barátomat, Jimmy Collinst.
A balesetet már másnap este leközölték az újságok. Jimmy-t akkor érte utól a halál, mikor élete talán legnagyobb felfedezésével, a pergamentekerccsel útban volt London felé... Kocsija ismeretlen okból kifolyólag megcsúszott, felborult és kigyulladt. A felbecsülhetetlen értékű dokumentumból mindössze néhány marék hamu maradt, -Jimmy-ből se sokkal több...
A pergamenre íródott szöveg fordítása, amely nálam maradt, így, az eredeti kézirat nélkül, tudom, hitelét vesztette. Mégis, úgy érzem, tartozom annyival elhalt barátom emlékének, hogy közreadom e titokzatos, ősi irat megmaradt fordítását. Íme:


Nevem: Peeg Merileen. Születtem; Mars, 12-es szektor, Aeropolis, VISZ./Világ-Időszámítás/ szerinti 3866. második hó 30-án. Alapfokú tanulmányaimat a Marson végeztem, majd felvételt nyertem a Földön székelő Űrkutatási Akadémia kutatatóhajózó karára, melyet 3895-ben, kiváló minősítéssel fejeztem be. Még abban az évben léptem szolgálatba az Űrvédelem speciális hadtesténél, ahol galaktikus felderítőként nyertem beosztást, főhadnagyi rangban.
Első, és egyben utolsó önálló csillagközi repülésemre csak két évvel később, 3897-ben kaptam megbízatást. Kijelölt célom a Vega, illetve ennek a közepes méretű kék csillagnak a rendszere volt. A céltáv; 27 parszek. Repülési idő; 54 óra, ± 4 perc. Gondolom, ezt olvasva, most csodálkoznak a tervezet repülési idő rövidségén, hiszen a küldetésem lényege éppen ebben rejlett: Ez lett volna az első, térmodulációs űrhajóval végrehajtott csillagközi utazás!
A hiperhajtómű prototípusát egy Speedy névre keresztelt, WQ-4 osztályú, egyszemélyes felderítőhajóba szerelték be. Ezen kívül, utólag a Speedy műszerarzenálját még nagyteljesítményű fotonpajzs-generátorokkal is kibővítették, ugyanis az előzetes számítások és mérések alapján, óriási energia-kisülés és térörvény volt várható, mikor a WQ-4-es betör majd a hipertérbe.
Az indítás az Ió körül, stacionárius pályán keringő, P/2-es startbázisról történt. Mikor a rajt-kronométer 0:00:00-ra ugrott, a speciálisan átalakított kis WQ-4-es elegánsan elrúgta magát az indítórámpáról, és hűen nevéhez, rövidesen már a fény sebességének 3/5-re gyorsulva száguldott velem a Naprendszer határa felé.
26 fényperc telt el a start pillanatától, mikor a fedélzeti főkomputer jelezte, hogy elértem a Naprendszer vonzáshatárát, és készülődhetek az ugrásra. Ez mindössze azt jelentette, hogy ellenőriznem kell a hajó szökési képletét, majd megadni az engedélyt az Agynak, hogy kezdje meg a visszaszámlálást. Vagyis; még maradt 60 másodpercem a térmodulációig.
Az emberiség talán legnagyobb jelentőségű kísérletének végrehajtása előtt álltam, de érdekes módon, valami hihetetlenül nyugodt voltam. Újra becsatoltam a starthevedereimet, és a lehető legkényelmesebben helyezkedtem el a lassan hátrabillenő ülésben.
Néhány másodperccel később finom borzongás járta át testemet, ami azt jelezte, hogy a WQ-4-est védő erőtér-generátor automatikusan teljes kapacitásra állt,- vagyis a Speedy ragyogó fotonpajzsba burkolódzott, és 30 másodperc múlva ez a csöpp, aprócska csillaghajó megkísérli az addig lehetetlennek tűnő feladatot végrehajtani,- átlépni a tér szabta korlátokat és lehagyva az időt, betörni a hipertérbe...
Utolsó emlékfoszlányom utazásomról az a pillanat volt, mikor a triotron-kronokijelző a valós idő kritikus pontjára ugrott. Ami ezután következett, az még ma is, mikor életem fura történetét írom, olybá' tűnik, mint egy álom.
Mikor visszanyertem az eszméletemet, ragyogó, fehér fényözön vett körül. Olyan csodálatosan tiszta, hatalmas fényt, amely csodák csodája, de mégse vakított el, soha és sehol nem láttam az-előtt. Körülnéztem, de nem láttam a Speedy vezérlőkabinjának halványzöld belső műanyag borítását. Ugyanabban a pillanatban döbbentem rá arra is, hogy a testemet sem látom. Sőt! Úgy néztem körbe, hogy közben a fejemet sem mozdítottam!.. Egyszerre láttam minden irányba!!!
Na, nem!.. - gondoltam rémülten. - Ezt biztos, hogy csak a térmodulálást követő dimenziótorzulás váltja ki belőlem,- tehát nem őrültem meg!..
De az érzékcsalódás nem szűnt meg. Minden maradt; a fény, a testenkívüliség és még valami, amire csak akkor kezdtem felfigyelni: Mintha puha, igen finoman tapogatózó ujjak érintették volna seholsincs testemet!.. Vagy csak képzelődtem? - Ma sem tudom.
Minden összezavarodott bennem. Erre nem a készítettek föl. Semmit sem értettem az egészből. Főként azt nem, miért fogadom el ezt az egészet ilyen aránylag nyugodt természetességgel?.. Eltompult agyamtól csak egy hangtalan, ki nem mondott, egyszerű kérdésre futotta: - Hol vagyok?
És ekkor volt az, hogy megszólalt a HANG /Megpróbálom párbeszédes formában érzékeltetni a vele való kapcsolatomat./:
- Hol vagyok?
- Bennem vagy. Jobban mondva a tudatod egyesült velem - jött a válasz.
- Benned?! - kérdeztem riadt döbbenettel vissza. - A tudatom egyesült veled?.. Ki, vagy mi vagy Te?!?
Úgy éreztem akkor, hogy tényleg közel állok az őrülethez: Egy szellemlénnyel társalogtam anélkül, hogy kinyitottam volna a számat!.. Viszont, az agyamon eluralkodott tompultság lassan szűnőben volt, és ezzel szinkronban, fokozatosan az Éntudatom erősödött, élénken tiltakozva az illetéktelen behatolás ellen.
- Az űrhajód felrobbant - folytatta zavartalanul a HANG -, abban a pillanatban, mikor áttörtél vele az tér-időhatáron, és belém hatoltál... Ennek így kellett történnie - folytatta -, mert elfeledkeztetek a legfontosabbról, vagyis arról, hogy a tér-időhatárt élő organizmus nem képes átlépni, mert megsemmisül.
- És én?.. Én hogyan maradhattam mégis életben?
- Mint már említettem, c s a k a tudatod egyesült velem! Te, a testi valódban, a behatolás pillanatában megsemmisültél. Emberi értelemben véve, Te HALOTT VAGY!.. Tested és csillaghajód anyaga energiává robbanva eggyé vált velem. A lényed, csak a lényed az, ami megjelent bennem,- hogy úgy mondjam: idő előtt... Ezért hát - folytatta a HANG -, nem tehetek mást, mint hogy újra összeállítom tested anyagát és a tudatoddal szinkronban visszalövöm a Te világodba, a Földre. Űrhajód anyagenergiája elég is lesz a gyorsításhoz...
Döbbenten hallgattam a HANG-ot. Vadul kavarogtak bennem a gondolatok, és próbáltam megemészteni, feldolgozni a hallottakat. De ezzel még nem volt vége a meglepetéseknek:
- Ja, és kérlek, ne neheztelj érte, de sajnos, bizonyos megfontolások miatt nem az egykori jelenedbe, hanem a múltba kell, hogy küldjelek!
- De... - próbálkoztam bátortalanul tiltakozni.
- NINCS ,,de''! - vágott félbe a HANG parancsolóan. - Koncentrálj!
Úgy éreztem, hogy egyre gyorsabban csúszok, bár tudtam, ez lehetetlen. Aztán észrevettem, hogy fokozatosan gyengül bennem a furcsa, tapogatódzó érzés, és ebből arra következtettem, hogy rövidesen végleg megszűnik a kapcsolatom a HANGgal, ezért szinte kiabálva tettem fel az utolsó kérdésemet:
- Ki vagy Te? Te lennél az ISTEN?!?
Valami megfoghatatlan vidámsághullámmal együtt érkezett a HANG
válasza:
- Igen, felfoghatod így is; ÉN VAGYOK AZ ISTEN!.. És ne félj, nem kell majd az idők végtelenségéig keringened a múlt és jövő örvényében! Ha majd meghalsz, leválasztom lényed az idő spiráljáról!
Ezt hallva hatalmas nyugalom szállt meg, és a rákövetkező pillanatban elvesztettem az eszméletemet...
Egy üdén zöldellő mezőn tértem magamhoz. Rettentő gyengének éreztem magamat, de nagy nehézségek árán sikerült felülnöm. A fejem úgy kóválygott, mintha lebunkóztak volna. Eltelt jó néhány perc, amíg összeszedtem magam, de sikerült. Lenéztem a testemre, és csodálkozva simítottam végig a piros hajózó-kezeslábasomat borító csuhaszerűséget. Aztán hirtelen eszembejutott valami, és a derekamhoz kapva, gyors mozdulatokkal körbetapogattam magamat. Megnyugodva tapintottam ki övemen kéziműszereimet. Minden a megszokott helyén volt, még az anihilátorom is a tokjában pihent,- és bár addig szentül meg voltam győződve arról, hogy ennek az ördögi fegyvernek a viselése teljesen felesleges, akkor mégis áldottam a Űrvédelem vaskalaposait, akik szigorúan betartatták a viselését...
Amint ezen gondolkodtam, a távolban elterülő dombok tövében felfigyeltem egy vágtázó lovascsapatra, akik egyenesen felém hajszolták állataikat egyre erősödő dübörgés közepette. A lovasok talpig vasba voltak öltözve, és ahogy a távolból ki tudtam venni, hát nem volt valami bizalomgerjesztő az ábrázatuk.
Lassan felködlött bennem az úgynevezett sötét középkorról tanultak,- vagyis:
Ezek valamilyen LOVAGOK! - gondoltam riadtan. - Azok pedig nem igazán a vajszívükről voltak híresek!..
Voltak?.. Nagyon is elevennek látszottak! Így hát, biztos ami biztos, elővettem és kibiztosítottam az anihilátoromat. Ámbátor nem lelkesített különösebben a gondolat, hogy e nemes urakat talán át kell segítenem a paradicsomba, ha erőszakoskodni próbálnak velem...
Mikor odaértek hozzám, rögtön körbevettek és lecövekeltek, majd kisvártatva az egyik szőrmók alak rámkiabált:
- Hé, szentatyám! Te csináltad ama fene nagy világosságot? - vont kérdőre mennydörgő hangon. - Tán varázsló vagy? Felelj!
- Iiigen, varázsló vagyok! - feleltem, kihasználva a kínálkozó alkalmat, miközben csodálkozva eszméltem rá, hogy tökéletesen értem a nyelvüket, sőt mi több, még válaszolni is tudtam nekik kapásból!.. Ennek tudatában sietve, de gőgösen hozzátettem,- mintegy bemutatkozva:
- Varázserőm korláttalan! Nevem pediglen Merileen.
Ezt hallva előre léptetett paripájával az eddig a háttérben álldogáló, de szemmel láthatóan a legdíszesebb páncélzatú lovag. Megállította előttem a lovát, és méltóságteljes pózba helyezkedve a nyergében, és így szólt:
- Láttuk, amit láttunk! - állapította meg igen elmésen. - Bizonyítanod továbbra nem kell! Mostantól nagy MERLIN, mert ugye, így hívnak? Kérlek, lépj Udvarom szolgálatába, és légy mágusom! Én kérlek erre Arthus, minden briteknek királya!..
Az ajánlatot, jobb híján,- elfogadtam. Így lettem én, az egykori /jövőbeni?/ kutatóhajózóból Arthus király varázslója; Merlin.
Sok idő telt el azóta, hogy megérkeztem a múltba és varázslóvá, mágussá lettem... Nemsokára meg fogok halni, érzem. Ezt a pergamentekercset, melyre életem csodálatos történetét írtam, megpróbálom hermetikusan, száraz helyre rejteni. Így talán, egykor majd fény derülhet a titokzatos, sötét hatalmakkal cimboráló varázslóra,- Merlinre.
Üdvözletem küldöm a jövő embereinek innen, a múlt kútjából, és reménykedem, hogy az Úr valóban leválasztja lelkemet az Idő spiráljáról.


Peeg Merileen

I. oszt. galaktikus kutatóhajózó

főhadnagy