A Kék-hegyek lábánál, ott, ahol a vad és zabolátlan Miskate folyó már megszelídülve, lustán hömpölygött, ott, ahol a kietlen Marbilu sivatag birodalma kezdődött, ott zöldellt Alaban, az Élet Völgye. Az idetévedt vándoroknak ez az aprócska kis liget a szó szoros érelmében az életet jelentette, hiszen a hegység eget ostromló csúcsai és a halott homoktenger találkozásánál ez volt egyetlen hely, ahol az emberi és egyéb, más fajok erre tévedt képviselői kipihenhették az eleddig megtett útjuk fáradalmait és felkészülhettek a következő megpróbáltatásra, légyen az útirányuktól függően, akár a hegyek, akár a sivatag.
Maga a völgy festői látványt nyújtott. A Miskate, a néhány mérfölddel odébb még vadul tajtékzó és zavarosan hömpölygő hegyifolyó itt már kócos, szürke habfürtjeit kisimítva, smaragd ragyogással fodrozódott a Nap szikrázó sugaraiban. Medre szinte mértani pontossággal szelte ketté Alabant. Partjain dúsan termő granda almafák bólogattak édes terhük súlyától roskadozva. Köztük itt-ott, mintha csak őrt álltak volna, boabfák rázták csillámló, szív alakú leveleiket a völgyet belengő könnyű szellőben. És mégis, mind e paradicsomi szépség ellenére, a sivatagban kóborló nomád törzsek, akik az Alaban vagyis az Élet Völgye nevet adták e mesebeli szépségű oázisnak, ha tehették, nagy ívben elkerülték ezt a helyet, vagy csak annyi időre álltak itt meg, amíg sokat bíró, igénytelen állataik, a mampaták teleitták magukat a hűs folyóvízből, és haraptak néhány jóízűt a zamatos, harsogóan zöld fűből.
A nomádoknak jó okuk volt a sietségre, bár már maguk sem tudták, hogy mikor kaptak szárnyra köztük az első mesék a völgyben élő és az éj beálltával a fák közt lopakodó, embervérre szomjazó alakváltókról és vérlidércekről. Mindenesetre szilárdan hittek a szájról-szájra járó hátborzongató történetekben, és ha tehették, hát nem várták be Alabanban a napnyugtát.



Egyvalakit azonban, úgy látszik, nem rémítettek meg az éj itt kóborló rémeiről szóló mesék, de lehet, hogy csak egyszerűen nem hallott róluk. Ez az óvatlan valaki, egy fiatal, huszas éveinek derekán járó, atléta termetű és herkulesi izomzattal megáldott férfi volt. Széles, izmoktól duzzadó hátát egy évszázados boabfa göcsörtös törzsének vetve üldögélt, és a tőle néhány lépésnyire lévő folyópart kövein meg-megloccsanó habok játékát figyelte merengőn. Arcán fáradság tükröződött, poros ruházatáról pedig lerítt, hogy messziről jött vándor.
Öltözéke egyszerű volt: bőrvértet és alatta rövid, mélykék színű tunikát viselt, mint a szabad harcosok általában. Harcos voltát ékesen bizonyította a derekát körülölelő széles, acélszegecsekkel kivert bőröv és a reácsatolt hatalmas, mezítelen kard is, amely most békésen pihent gazdája mellett a fűben. Az ifjú harcos egyetlen ékszere, szemmel láthatóan, az a remekmívűen veretes, ezüst hajpánt volt, amely rakoncátlan, fekete fürtjeit szorította le homlokán. A nemes vágású arcot keretező, és a vállán túlérő dús, hollószárny színű, sörénynek is beillő hajzatát vígan ráncigálta a pajkos szellő.
A délceg, idegen harcos nem volt más, mint Randon, a néhai acélkarú hős, Bredt de Sanditon lovag fia. Randon nemes vonású arcéle édesapja emlékét őrizte, míg szép vágású mélykék szeme és kecsesen ívelő szemöldöke Líthia de Sanditontól, édesanyjától nyert öröksége volt. Tekintete tiszta és csillogó volt, de mégis, valami örök nyugtalanság szikrája égett benne. A figyelmes szemlélő azonban mást is megláthatott ebben a kéken ragyogó tekintetben; a szomorúságot. El nem múló, hatalmas szomorúságot...



Számos verőfényes nyár hanyatlott már a sokszínű őszbe azóta, hogy Randon útrakelt és elhagyta szülőföldjét, a havas ardípiai felföldet, és ha kisebb-nagyobb megszakításokkal is, de folyamatosan vándorolt tovább, egyre tovább. Nem lelhetett nyugalomra sehol sem. Legutóbb a swangok királyának, Anakinnak udvarát hagyta maga mögött, bár bőségben, a világi élvezeteknek hódolva élhetett volna ott, míg világ a világ, hiszen Anakin király hercegi rangra emelte őt, a tampin hordák ellen vívott gyilkos, de győzelmes háború befejeztével. Randont azonban nem vonzotta sem a rang, sem a gazdagság. A győzelmi lakomák végetértével elhagyta a swang királyi udvart és folytatta vándorútját, hogy eleget tegyen az isteneknek tett fogadalmának: megbosszulja szülei halálát, valamint hogy megtalálja elrabolt ikertestvérét, Celicát. Ez volt minden vágya, ez a fogadalom űzte, hajtotta; felkutatni szülei gyilkosát, lánytestvére elrablóját, a Gonosz emberi manifesztációját, Merkliont, és kitiporni a feketemágus bűzhödt lelkét!




Randon de Sanditon lovag, néhány órája, mikor végre maga mögött tudta a hegységet és az utolsó kaptatón leereszkedve megpillantotta Alaban fáinak szemet üdítő zöldjét, már a teljes fizikai kimerültség határán volt. Több napos, embert és állatot egyaránt próbára tevő út állt mögötte, hiszen a Kék-hegyek vad hágóin való átkelés során nem lett volna tanácsos megállni, csak ha az elkerülhetetlen volt, mert a vakmerő utazó életét a fagyhalállal fenyegető, csontrepesztő hidegen túl a hegység urai, a barlanglakó vendígók is veszélyeztették, akik minden lelkes vagy lelketlen élőlényt megtámadtak és felfaltak. Randonnak nem egy és nem két alkalommal kellett élet-halálra megküzdenie ezekkel a fehérbundájú hatalmas és éles agyarakkal, karmokkal harcoló három méter magas lényekkel. Érthető volt hát a harcos fáradsága. Lova, az acélos izomzatú Kenta is rendkívül kimerült. Most remegő inakkal álldogált néhány lépésnyire gazdájától, s a dús füvet harapdálta békésen.
A harcos már-már álomba merült, miközen a folyó egyhangú csobogását és loccsanásait hallgatta, de ekkor váratlanul, lova hangos toppantásaira lett figyelmes, mire a nyugtalan állatra nézett.
- Mit érzel, Kenta? - kérdezte az értelmes tekintetű hátastól.
De a harcimén ekkor már fejét magasra tartva, kitágult, kerek orrlikain keresztül, horkantva szívta magába a völgy aromás levegőjét. A derék állat már csikó korában megtanulta, hogyan figyelmeztesse gazdáját és társát, ha veszélyt szimatolt.
A harcos, értve lova figyelmeztetéséből, nem tétovázott tovább: egy párduc gyorsaságával szökkent talpra. Kezében már ott volt sok csatát látott félelmetes kardja, a Vérivó.




Az ifjú Sanditon kardját maga elé tartva, némán kémlelte a bozótost. Érzékei élesek voltak, mint a vadállatoké. Vándorlásainak évei alatt megtanulta meghallani a legapróbb neszeket is. Orra érzékenyé vált, olyanná, mint a zsákmányért kajtató hiénakutyáké. Látása a puszták fölött köröző dögkeselyűk szemének élességével vetekedett.
Keményen markolva, de ugyanakkor mégis könnyedén tartotta maga elé fegyverét. Szemei résnyire szűkülve vizslatták a fák közti csalitost. Fáradtsága, mintha nem is lett volna, tovaröppent és átadta helyét az éber, mindig harcrakész figyelemnek, mely nem volt hiábavaló. Kisvártatva ugyanis felfedezte a bokrok között Kenta nyugtalanságának kiváltóját, egy hófehér szakállú, ősz öregember képében.
A vénség aszott testét egy viseltes, szürke kámzsa takarta, melyet vaskos lenkötél szorított meg a derekán és amin mindössze egy kis szattyánbőrzacskó fityegett árván. Az öreg semmiféle támadó szándékot sem mutatva közeledett, ámbátor ráncokkal teleszőtt jobb kezében egy nálánál nagyobb, göcsörtös, furcsán vörhenyes színű botot tartott, de ez látnivalóan inkább a járást volt hivatva könnyíteni, semmint, hogy fegyverként szóbajöhessen.
Ezt látva Randon leeresztette súlyos kardját és némán figyelte, amint az öregember lassan lépked feléje. Mikor aztán az aggastyán odaért az ifjú harcos elé, az ismeretlen vénség ráncoktól szabdalt arcán egy meleg mosoly suhant át és még mielőtt Randon az illemnek megfelelően köszönthette volna őt, megszólalt.
- Üdvözöllek, fiam! Már sok-sok éve annak, hogy itt, Alabanban várok reád - mutatott körbe aszott kezével a viruló ligeten az öreg, aztán így folytatta: - Tudtam, hogy nem lesz hiábavaló a várakozásom és egyszer el fogsz jönni majd, mert jönnöd kellett.
Randon, kardjának hegyét az övén függő lapított fémkarikán átfűzve, a helyére csúsztatta fegyverét. Nem kis csodálkozással felelt az üdvözlő szavakra.
- Köszöntelek én is tégedet, öreg! De mondd csak, tán a dzsinekkel cimborálsz, hogy tudod, ki vagyok, s merre visz utam?
Erre a vénség közvetlenül az ifjú harcos elé lépett és barátságosan, annak vállára téve cserzett, ráncos kezét, sóhajtva szólt.
- Hosszú sora van ennek, fiam!.. Engem Vitalnak hívnak és ismerlek már kisded korod óta, s a...
- VITAL! Te lennél hát Vital?! - vágott az öreg szavába fellángoló izgatottsággal hangjában még az elemi udvariasságról is megfeledkező Randon. - Nevelőapámtól, Danon mestertől sokat hallottam már felőled!
- Valóban? - mosolygott rejtélyesen az öreg.
- Azt viszont, soha sem említette tanítóm, hogy te ismersz is engem.
- Ugye, kíváncsi vagy a múltra és ismeretségünk eredetére, fiam?
A múlt felemlegetésére Randon lehorgasztotta a fejét és egy röpke pillanatig merengve nézett maga elé, majd ismét az öregre emelte tekintetét.
- Igen, Vital mester, bár gyakran terhes és szomorú az emlékezés, de mégis szeretném, ha mesélnél közös múltunkról - szólt halkan.
Az aggastyán szelíd, szomorkás mosolyával az arcán, mely a sokat látott, bölcs emberek sajátja, alig észrevehetően biccentett a fejével és a kezében tartott furcsa, rőt színű botot felemelve, hegyével finoman megérintette az előtte álló ifjú homlokát.
Randon abban a pillanatban aláhanyatlott, noha eszméletét nem vesztette el, csak izmai nem engedelmeskedtek már akaratának. Sziporkázó fények és színek villództak elhomályosuló tekintete előtt, majd kiélesedtek, formát kaptak. A kezdeti őrült kavargásból kibontakoztak emlékei. Randont egyre mélyebbre és mélyebbre rántotta magával az Idő mindent elnyelő örvénye a múlt feneketlen óceánjában...
Látta magát, amint küzd a benkesi óriás ellen, ahogy kaszabolja kardjával a tampinbeli ork haramiákat, amint a szerelem isteneinek hódol Leával, Bark anyó kocsmájának gyönyörű táncosnőjével, aki férfivé avatta őt egy borgőzös éjszakán... Felködlött előtte nevelőapjának, Danon mesternek bölcs, öreg arca,.. barátai, ellenségei, szerelmei...
Majd minden ismerős álomkép átadta helyét valami másnak: halovány, vörhenyes fény töltött be mindent. A fényből egy tábortűz lángnyelvei, majd lassan a tűz körül ülők arca is kibontakozott. Emberek voltak mindahányan. Randon az arcokban elvesztett szeretteire ismert. A markáns arcélű, negyvenes éveinek elején járó férfiban édesapjára, Bredt de Sanditon lovagra, aztán ikernővérére Celicára ismert, aki alig néhány perccel ő előtte látta meg a napvilágot huszonhat téllel azelőtt és aki most szemmel láthatóan, jóllakottan szuszogott öreg dajkája ölében és a meleg, oltalmazó puhaságban, édesanyja, a szép Líthia de Sanditon ölében ő ült, Randon, a Sanditon klán szemefénye, a fiúgyermek!..
Hirtelen azonban semmivé foszlott az idill, mert vad ordítozás, öreg dajkájuk sikolya és édesapja bősz kiáltása törte szét az emlékkép csendjét. Minden oldalról felvértezett martalócok csörtettek elő a sötétből. Mindenféle fajta lény volt köztük: főként emberek, orkok és hatalmas termetű trollok, de volt köztük néhány tömzsi törp, sőt még egy kecses termetű, de annál gonoszabb tekintetű tünde is. Ami közös volt bennük, az a kegyetlen, sötét tekintet és a pajzsukon lévő denevér ábrája. Mezítelen kardjaikon a tábortűz fénye villogott. A háttérben pedig, az erdő félhomályában feltűnt egy vörös kámzsás alak is. A kámzsa csuklyájának redőitől félig-meddig takarva, kibukkant egy sátáni gonoszságot sugárzó arc...
- Merklion! - nyögött fel Randon a kegyetlen emlék súlyától nehezen lélegezve, de aztán már álmodta is tovább azt a szörnyű, sok éve múlt éjszakát.
...Apja és három szolgája vitézül küzdött kis családjáért a sokszoros túlerővel szemben, mígnem egy, a sötétből orvul kilőtt nyílvessző csapódott az oldalába, mire holtan hanyatlott alá. A három hűséges szolga is követte rövidesen gazdáját az Árnyak Birodalmába. A támadók még az öreg dajkának sem kegyelmeztek: dárdával verték át hátát és előredőlő teste alól durva kezek ragadták ki nővérkéjét, Celicát... Majd érezte, hogy őt is levegőbe emelik és futnak vele. Édesanyja szaladt vele, hogy mentse őt! Érezte szülője szívének szapora, riadt verését... Aztán egy jólismert, alattomos szisszenés, melyet tompa puffanás követett és édesanyja, Lithia de Sanditon nagyasszony is nyílvesszőtől találva, nyögve zuhant térdre. Őt, Randont, viszont abban a pillanatban két erős kéz kiemelte a gyilkos lövéstől összeroskadó szülőanyja karjai közül és már vitte is tovább sebesen. A távolból még hallotta a haldokló asszony, számára oly kedves hangját:
- Ó, Vital! Az Ég küldött! Mentsd meg a fiamat, mentsd meg, kérlek!..
Aztán, vége: ezzel a szörnyű emlékkel minden homályba merült. Az Idő végtelen és feneketlen óceánja újra magábanyelte a felkavart és oly rémisztő múltat...



Randon magához térve a furcsa kábulatból, ismét az agg Vital töpörödött, kedves alakját pillantotta meg maga előtt. Az öreg nyögve a földre ereszkedett az ifjú harcossal szemben és keresztbe fektette térdén varázserejű botját.
Elsőként Randon törte meg a rájuk telepedett és lassan sűrűsödő csendet:
- Most már értek mindent... Köszönöm neked, Vital, hogy megmentetted akkor az életemet! Most már tudom, honnan ismersz és így végre választ kaptam arra a talányra is, hogy miként menekülhettem meg akkor valójában Merklion karmai közül.
- Miért, Danon hogy mesélte el neked a történteket, fiam? -kérdezte az öreg.
- Mesterem mindig azt mondta, ha faggattam efelől, hogy én olyan csöppnyi voltam, hogy édesanyám teste teljesen eltakart és így nem vettek észre... őt pedig, szerencsémre, másnap arra vitte útja, így meglátta a felégetett táborhelyet. Odament és amint vizsgálódott, meghallotta a sírásomat...
Randon sóhajtva hallgatott el, majd néhány percig merengve nézte a lengedező szellő játékát a boabfák ágai között. Vital nem szólt, nem akarta megzavarni az ifjú Sanditon múltba kalandozó gondolatait. De nem kellett sokáig várakoznia, mert Randon rövidesen folytatta:
- De azért sosem fért a fejembe, hogy ez az aljasul ravasz Merklion, hogyan véthetett akkora hibát!.. Mármint, hogy miért nem nézte meg tüzetesebben édesanyám holttestét.
- Mit gondolsz, miért nem árulta el neked Danon mester a teljes igazságot? - kérdezősködött tovább, ravaszkásan mosolyogva az agg mágus.
- Látod, jó Vital, én is ezen töprengek most, hogy már tudom, mi is történt akkor, valójában.
- Ne törd rajta a fejedet, kedves fiam! Egyszerűbb a dolog, mint gondolnád. Én bíztam neveltetésedet legjobb tanítványomra és barátomra, Danonra. Én kértem meg rá, hogy ne mondja el neked a teljes igazságot, szüleid halálát és megmenekülésedet illetően, mert tartottam tőle, hogy a keresésemre indulsz, még mielőtt igazi harcossá érnél - felelte Vital, majd tovább magyarázta: - Akartam, hogy így történjenek a dolgok, mert egyrészt arra gondoltam, hogy Merklion a nyomomba ered majd, hogy téged is elpusztítson, ahogy ez történt is, másrészt pedig ismerem az ifjú vér hevét és nem akartam, hogy úgy akarj elégtételt venni Merklionon, hogy nem vagy még tökéletesen felkészítve rá, mert Merklion veszélyes ellenfél, nagyon veszélyes! - emelte fel intő mutatóujját Vital, majd így szólt: - De mondd csak, fiam, Danon mester ugye azért tett neked említést erről a völgyről?
- Igen - bólintott Randon. - Sőt, azt tanácsolta, hogy ha majd, egyszer, vándorlásaim során elérem a Kék-hegyeket és úgy döntök, hogy megkockáztatom az átkelést rajtuk, akkor utána feltétlenül álljak meg Alabanban, az Élet Völgyében.
- Látod, fiam, ezt is én parancsoltam meg a jó Danonnak, hogy utaljon tanácsai során Alabanra.
- De miért alakítottad így a dolgokat, Vital mester, hiszen más, egyszerűbb módja is lett volna, hogy találkozzunk? - kérdezte csodálkozva Randon, nem kis értetlenséggel hangjában.
- Hosszú sora van annak, fiam! - sóhajtott erre mélyen az öreg varázsló. - Először is, mint mondottam már, tudtam, hogy Merklion a nyomomba fog eredni, tehát amikor tégedet már biztonságban tudtalak Danonnál, nekiláttam és elcsaltam Merkliont a közeledből, aztán letelepedtem itt, Alabanban és vártam... Vártalak, fiam, mert tudtam, hogy jönni fogsz, amikor majd megérik rá az idő.
- Köszönöm neked, jó öreg, amit értem tettél, de áruld el végre, miért itt kellett találkoznunk? Miért nem tértél haza, hiszen sok tél borította már azóta fehérbe a világot, hogy az a gazember a bandájával lemészárolta a családomat.
- Azért, fiam, mert tudtam, hogy mire vándorlásod során elérsz ide, Alabanba, már tapasztalt és edzett harcossá leszel... De ez csak egy ok a sok közül, amiért így határoztam annak idején.
- És mi oka van még? - vetette közbe kíváncsian Randon. - Talán erre van valahol Merklion palotája, ahol nővéremet is fogva tartja?
- Így van! Ez egy másik ok - bólintott rá az agg mágus. - De ne az okokat firtassuk most, hiszen az időm már nagyon kevés és még sok mindent kell megbeszélnünk! Először is, meg kell tudnod valami fontosat, talán a legfontosabbat! - emelte fel hangját a varázsló.
Randon szinte szoborrá vált a kíváncsi figyelemtől, mellyel Vital szavain csüggött és némán várta, hogy folytassa a mester.
- Terád, fiam, - kezdett bele Vital -, vonatkozik egy régi-régi jóslat...
Randon nem tudva visszatartani izgatott kíváncsiságát, közbevágott:
- Milyen jóslat, bölcs Vital? Milyen jóslat?!
- Ezt a jóslatot - magyarázta tovább türelmesen a mágus, mintha nem is hallotta volna meg a közbevetést -, még én is apámtól hallottam, aki a nagyapjától tudta, az én dédapámtól és így tovább. Eredete a múlt örényébe vész, de elevenen él bennünk, a fehér mágia papjaiban, akik apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre hagyták ezt az ígéretet... - hallgatott el jelentőségteljesen egy röpke pillanatra Vital, majd így folytatta: - Nos, ez az ősi ígéret azt mondja ki, fiam, hogy ha egy furcsa színű csillag kél az égen és ugyanekkor egy tiszta szívű bajnoknak ikergyermekei születnek, akik közül az egyik kisfiú lesz, a másik pedig kislány, akkor e gyermekek a Fehér Sárkány kedveltjei, ezért az oltalmazni fogja őket minden gonosztól és az ő erejét fogják bírni! A kisfiú, majdan, ha érett férfivé serdül, meg fogja szabadítani embertársait, nem is egy, a Gonosz szolgálatában álló, vérengző szörnyetegtől. A kislány pedig a Fehér Sárkány papnője lészen... - fejezte be Vital a mesét.
- Mikor Celica és én születtem, ugye, feltűnt egy ilyen furcsa csillag? - kérdezte izgatottan Randon és ha lehet, még közelebb húzódott a vén főpaphoz.
- Igen, fiam, valóban támadt akkor az égbolton egy bíborszínű csillag... - felelt Vital, majd ünnpélyes hangon hozzátette: - Ti a Fény gyermekei vagytok! És te, Randon, immár a Fény bajnokává érettél!
Minekutána az öreg Vital fellebbentette a fátylat védence és annak ikertestvérének születése titkáról, néhány pillanatig csendben nézet maga elé merengően, aztán nagyot sóhajtott és folytatta:
- Én születésed első percétől fogva vigyáztam rád és irányítottam a későbbiekben neveltetésedet innen, a távolból. Vigyáztam fejlődésedet testben és szellemben,- egészen mostanáig... Ez volt az én küldetésem és feladatom; felneveltetni téged és megóvni Merkliontól, míg elég erős és tapasztalt nem leszel, hogy nyíltan szembeszállhass és leszámolhass vele. - mondta Vital, aztán mutatóujját ismét csak figyelmeztetően felemelve, fűzte hozzá: - És hogy tudd; az az ördögfattya elsősorban azért támadta meg a családodat, hogy téged elragadhasson, és utána feláldozhasson a démonok oltárán!
- Tehát, ezért kellett meghalni szüleimnek és miattam kell azóta is rabságban sínylődni nőéremnek, Celicának! Miattam, egyedül miattam! - szakadt ki a fájdalmas önvád az ifjú Sanditonból.
- Ne emészd magad emiatt, Randon! - vigasztalta védencét az öreg mágus. - Az Égben mindannyiunk sorsa meg van írva! Megszabott utunkról, még ha akarnánk, akkor sem tudnánk letérni. Az én utam, csakúgy, mint Danon mesteredé, az volt, hogy vigyázzunk rád, felkészítsünk és elindítsunk az úton, a Te Utadon!.. Az pedig nem más, mint gyengíteni a Gonosz hatalmát ebben a világban.
Randon egész testében megremegett. Talán a hideg tette, mert miközben a mágus mesélt, lassan ráborította az est éjfekete köpönyegét az Élet Völgyére és hűvös szél támadt nyomában. De az is lehet, hogy talán a sors rideg kérlelhetetlensége borzongatta meg az ifjú harcost.
Felállt helyéről, csontjait megropogtatva nyújtózkodott egyet, majd szótlanul elindult a közeli fák felé, hogy egy kötegre való lehullott, száraz gallyat gyűjtsön a tűzrakáshoz. Az agg Vital arcán csendes, szomorú mosolyával nézett a távozó ifjú után. Tudta, Randonnak most egyedül kell maradnia, legalább arra a néhány percre. Egyedül, a gondolataival...



Randon, vándorló emberhez illő, gyakorlott mozdulatokkal rakta össze, az imént gyűjtött ágakat takaros kis gúlává. Aztán ezzel végezve, kivett övéből egy darabka taplót és kovát, majd előhúzta kardját is, hogy a nemes acélpenge és a kovakő segítségével szikrát pattintson a taplóra. Ekkor azonban olyasmi történt, amitől Randon szája tátva maradt: Az eddig csendben üldögélő varázsló korát meghazudtoló fürgeséggel felpattant a helyéről és Randon mellé lépett. A harcos széles vállára tette a kezét és így szólt:
- Várj, fiam! Eljött az ideje, hogy megmutassam neked a Fehér Sárkány, a Fény hatalmát!
Ezzel felemelte aszott, csontos kezét és a rőzsekupac fölé emelte. A rákövetkező pillanatban vakító, kékesfehér fénysugár lövellt ki ujjainak hegyéből, mely belecsapott a száraz ágakba és a tűz máris vidáman lobogott.
Randon a döbbenettől megkövülten bámulta a táncoló lángnyelveket, mert ugyan sok és különféle varázslatot látott már eddig életében, de ilyet, még soha!
Az öreg mágus, megfáradt, kedves mosollyal az arcán figyelte az ifjú harcos döbbenetét, majd visszaereszkedett a földre, előbbi helyére és felnézett a még mindig meredten álldogáló Randonra.
- Most láthattad a Fény hatalmának egy apró csodáját, fiam. De ne ácsorogj, gyere, ülj le ide, mellém!
Randon, engedve az invitálásnak, leereszkedett Vital mellé, de még mindig megbabonázva nézte a tüzet.
- Figyelj rám, kedves fiam, Randon! - szólt a varázsló. - A Fény hatalmát te is bírod, megtapasztalhatod majd az elkövetkezendőkben, de ne hidd, hogy csak ilyen, - mutatott a mágus a táncoló lángnyelvekre -, csipp-csupp varázslatokra telik az erejéből!.. Na de most, szót se többet erről! - emelte fel hirtelen a hangját Vital. - Van még egy fontos dolog, amit meg kell beszélnünk!
- Hallgatlak, Vital mester!
- Tehát, amit meg kell még beszélnünk, - folytatta a mágus - az, hogy hol találhatod meg Merkliont!.. Nos, fiam, Merklion palotája Kardiff városában áll. Ott telepedett le a gonosz, már sok évvel ezelőtt és azóta rettegésben él mindenki abban a városban. Még a kereskedők is csak úgy emlegetik azt a helyet, hogy Kardiff, a félelem városa...
- És hol van ez a város? - vetette közbe Randon, mohó kíváncsisággal hangjában.
- Ez a város, ennek a sivatagnak, melyet Marbilunak hívnak, a keleti peremén áll. Hosszú és veszélyekkel teli út vezet odáig, át a homoktengeren.
Vital itt néhány pillanatig jelentőségteljesen elhallgatott, majd kisvártatva újra megszólalt:
- Azonban, fiam, bár tudom, a veszélyek nem rémítenek és rögvest szeretnél odaindulni, mégsem mehetsz egyenesen Kardiffba!
- Ugyan, miért nem?! - kérdezte az ifjú Sanditon hevesen.
- Azért,fiam,- emelte fel kezét a vén varázsló csitítóan -, mert ami vár rád, az jobban igénybe fogja venni testedet, lelkedet, mint azt gondolnád és...
- Karom erős, fegyverem acélját Orf városának nagytudású kovácsai edzették! - vágott közbe most már valóban indulat fűtötte hangon Randon, megfeledkezve ismételten az udvariasságról, ami az öreg Vitalnak kijárt volna, de képtelen volt elfojtani annyi sok év tehetetlen dühét, fájdalmát és szomorúságát.
- Tudom, hiszen apád kardja volt... - mondta csendesen az aggastyán.
- Apám kardja?! - hebegte döbbenten Randon.
- Igen, az övé - bólintott az öreg. - Tudod, Merklion martalócai féltek magukhoz venni, mert féltek, hogy esetleg meg van bűvölve. Így mestered, Danon megtalálta és magához vette akkor, mikor később visszatért a családodat ért támadás színhelyére, hogy tisztességben eltemesse a szüleidet. Ott hevert jó apád teste mellett... Én barátom lelkére kötöttem, hogy mikor majd eljön az ideje és átadja neked, ne mondja meg neked, ki volt a viselője.
- És ezt ugyan, miért kellett eltitkolni!? - csattant fel sértődötten Randon.
- Azért, fiam - magyarázta türelmesen az agg mester -, mert azt akartam, hogy úgy tanulj meg bánni vele, mint fegyverrel és ne úgy nézz rá, mint holmi ereklyére.
- Hát megtanultam, s e kard pengéje - morogta Randon nagyot csapva tenyerével fegyverére -, a mai napig csorbulatlan, noha sok vértet és emberhúst kóstolt már! Szívemnek pediglen egyetlen vágya, hogy Merklion a bűzös lelkével adózzon mocskos bűnéért!.. Így hát felkészültem s csöppet sem tartok a reám váró megpróbáltatásoktól!
- Légy türelmesebb, fiam! - intette le Vital szigorúan, a heveskedő Randont. - Forrófejűséggel nem jutsz messzire! Lelkesedésed, izmaid ereje, de még kardod kiváló vasa sem elég, ha Merklion ellen készülsz!
- De hát, mi kell még ahhoz, hogy legyőzzem őt? - nyögött fel kétségbeesetten, de már jóval csendesebben az ifjú.
- Merklionnak, Kardiff város nagyurának, démoni hatalma van, fiam és bár téged oltalmaz a Fehér Sárkány, de mégis, csak úgy lehetsz biztos abban, hogy győzedelmeskedsz a fekete mágia e gonosz varázslója felett, ha előbb megmeríted kardod pengéjét éjfélkor D'Patrich barlangjának lángoló tűzpatakjában és az így edzett vasat döföd Merklion fekete szívébe!
- Merre van az a barlang, mester? Hallani már hallottam felőle ugyan, de emberfia nem tudja, hol lelhető fel.
- Ez a barlang, fiam, ötnapi kemény lovaglásra van innen, déli irányban, Marbilu sivatagának kellős közepén!.. Ott áll egy magányos hegy, a Halál Orma, melyen rengeteg titokzatos barlang található, de a csúcsán nyílik e lángoló forráspatakot rejtő üreg bejárata is.
- És miért hívják azt a hegyet a "Halál Ormának"? - vetette közbe csodálkozva Randon.
- Jó oka van annak, fiam! - sóhajtott egy nagyot az öreg Vital, aztán lehorgasztotta fejét és mesélni kezdett: - Ez a hegy onnan kapta nevét, hogy valaha, a régmúlt idők homályában egy kegyetlen, barbár törzs telepedett meg barlangjaiban, akik véres emberáldozatokkal igyekeztek elnyerni az általuk tisztelt démonok kegyét. Az áldozataik a sivatagban kóborló nomádok vagy gyanútlan utazók közül kerültek ki. Idővel aztán, persze, lábra kapott a hír, hogy mire számíthat az az utazó, aki Marbilu sivatagának erre a részére téved és ezért minden lelkes teremtmény, légyen az ember vagy bármely más faj képviselője, kerülni kezdte a hegyet és környékét. Hiába fakadt fel oldalából több, jóvízű forrás is, a vándorok inkább vállalták szomjúzást a sivatagon való átkelésük során, semmint hogy a hegy közelébe merészkedjenek. Később pedig egyre inkább csak úgy kezdték emlegetni a sivatag e fura púpját, hogy a "Halál Orma".
- És nem próbálták meg elüldözni ezt a kegyetlen törzset? - vetette közbe csodálkozva Randon.
- Dehogynem, fiam! Többször is! - bólintott az öregember. – De hiába küldtek jól felfegyverzett csapatokat a sivatag peremén álló városok, nem volt esélyük! A katonáknak és állataiknak élelem kellett és víz. Sok víz! Az pedig közel s távol csak a hegy oldalából buzogott fel. Ráadásul a hegyet és gonosz lakóit sötét varázslat is védelmezte! Így aztán kudarc kudarcot ért és végül a népek belefáradtak a reménytelen küzdelembe. A városok tanácsai visszavonták csapataikat és a hegyet tiltott helynek kiáltották ki...
Vital itt elhallgatott egy pillanatra. Varázsbotjának végével összekapargatta a hamvadó tábortűz parazsát, mintha csak a régmúlt emlékeit próbálná meg újra felszítani, majd a pattogó szikrák játékát figyelve folytatta a mesélést.
- A hegyet lakó barbár törzs utolsó főnöke egy D'Patrich nevezetű varázsló volt, aki egy vérgőzös éjszakán úgy döntött, hogy saját népét is feláldozza a Sötétség Urainak! S a gondolatát tett követte: felszólítására a törzs minden tagja önként vetette magát az áldozati barlangban csobogó tűzpatakba! Legvégül maga a varázsló is követte őket a tűzhalálba, de még utolsó szavaival magának, a Sötétség Fejedelmének ajánlotta fel a hegyet! Attól a naptól fogva az a hely a démonok tanyájává lett, mert a számtalan áldozat életereje lehetővé tette, hogy megnyíljanak a Pokol kapui és így azon át az alvilág lakói testi valójukban is meg tudnak jelenni itt, a mi világunkban, ha a Nap már alábukott a látóhatár peremén...
Randon tágranyílt szemekkel hallgatta az agg nagymestert eddig, de most nem bírta tovább és kifakadt.
- De hát ez szörnyű!
- Az, fiam, szörnyű - bólintott szomorúan az öregember. - De nem tehetünk ellene semmit, egészen addig, mígnem akad egy harcos, akinek sikerül eljutnia D'Patrich barlangjába, hogy megmerítse kardjának vasát a tűzpatakban! Ha ez sikerülne, akkor a Pokol kapuit megnyitó lelkek ereje átszállna a fegyver acéljába és az alvilágba nyíló hasadék a világunk szövetén újra összezárulhatna!..
- Volt már olyan harcos, aki megpróbálta, hogy bejusson a barlangba? - vetette közbe kíváncsian az ifjú Sanditon.
- Nem is egy! - sóhajtott fel szomorúan Vital. - A csontjaik azóta is a hegy oldalában fehérlenek!
Randon erre felállt, kihúzta fegyverét tartógyűrűjéből, majd két kézre fogva azt, ünnepélyes, eskütevő mozdulattal a feje fölé emelte a Vérivót.
- Esküszöm az ártatlanok vérére, hogy megkeresem azt a hegyet s megmerítem kardom acélját a tűzpatakban még akkor is, ha magával a Sötétség Fejedelmével kell megküzdenem ezért!
Az öreg varázsló tiszteletteljes csendben hallgatta végig az ifjú harcos esküjét, majd mikor Randon visszacsúsztatta kardját a helyére és leült, csendesen így szólt:
- Büszke vagyok rád, fiam, Randon de Sanditon lovag! De ne feledd, neked is kemény megpróbáltatás lesz ez a feladat! A halál tanyája az a hely! Minden szikla mögül a pusztulás fog leselkedni rád, méghozzá a lehető legváltozatosabb formákban! A Gonosz birodalma az!.. - emelte föl mutatóujját az öreg, majd így folytatta:
- Légy majdan olyan óvatos, mint egy sakál és ravasz, mint a kígyó, ha odaérsz! Akármilyen kísértésnek is legyél kitéve, akármilyen rémség vagy szörnyeteg is állná el majdan utadat, tartsd mindig szem előtt célod és tudd, te a Fehér Sárkány pártfogoltja, a Fény gyermeke vagy! Rád még sok más feladat is vár ebben a világban! Győznöd kell!
Ezzel a vén mágus, varázsbotjába kapaszkodva, öregesen nyögve felállt és ellépett a tűz mellől, úgy, mint aki indulni készül.
Randon szavak nélkül is megértette, hogy az aggastyán ideje lejárt. Ő már útjának végére ért, beteljesítette küldetését és eljött az ideje, hogy elinduljon oda, ahová egész életében vágyott; a Fény birodalmába...



Randon követte Vital példáját és ő is felemelkedett ültő helyéből. Egymással szemben álldogált most az ifjú és az agg. Egyikük, Útjának elején, másikuk, az Út végén... Tekintetük egy rövid, de örök pillanatra egymásba fonódott, majd Randon lassan az öregember felé nyújtotta kezét és a vén mágus viszonozta az ifjú gesztusát. Mikor a két kéz összeért, kézfejeiket kékes fényű ragyogás borította be és kötötte egybe.
Az öreg Vital a szeretetett sugárzó mosolyával nézett a megdöbbent, ifjú Sanditonra.
- A Fény gyermeke vagy Randon és mostantól teljes hatalmát bírod! A Fehér Sárkány csillaga vezéreljen továbbra is Utadon!.. Ég veled, fiam!
Alig ejtette ki az öreg Fehér Mágus utolsó, búcsúzó szavait, egész teste fényesen felragyogott, majd a rákövetkező pillanatban egy izzó, gyémántkék színekben pompázó fénysugár tört a sötét, csillagokkal telehintett éjszakai égboltra,.. és Randon de Sanditon hatalmas öklében már nem volt ott, az a kedves, ráncos kéz, amely egykor kimentette őt, a Fény gyermekét, a Gonosz földi helytartójának karmai közül.
- Ég veled, jó Vital! - suttogta meghatottan, miközben tekintetével az égbetörő fénysugár útját követte.
Randon még álldogált néhány percig, némán fürkészve az éj reáboruló, drágakövekkel telehintett palástját, majd leheveredett a tábortűz mellé, a pázsitra. Kardját maga mellé fektette és egy szempillantás alatt a teljesen kimerült emberek álomtalan álmába zuhant.



Másnap, mikor a hajnali ködön áttűző, kelő Nap sugarai bearanyozták a Kék-hegyek örökkön-örökké hósapkát viselő csúcsait, Randon már kedves lovát, Kentát csutakolta egy marék száraz avarral. Minekután így, az állatot megtisztította az eddig megtett út porától, felnyergelte és egy kecses ugrással a hátára pattant. Hermelinprémes csizmáján Randon nem viselt sarkantyút, de nem is volt rá szüksége, mert a nemes, telivér paripa, gazdája sarkának finom bökésére azon nyomban ügetésbe ugrott, majd az izmos férficombok egy pillanatnyival erősebb szorításának engedelmeskedve, fokozatosan vágtává fokozta iramát. Lassacskán, egyre kisebb ponttá zsugorodva a távolban, maguk mögött hagyták Alabant, az Élet Völgyét és sziluettjük fokozatosan beleveszett a kietlen Marbilu sivatag homoktengerébe.
Ló és lovasa egy újabb, minden eddiginél veszélyesebb kaland felé vágtázott, amely ott várt rájuk, messze Délen...