Sötét öröm töltötte el Merklion nagyúr fekete szívét, mikor becsapódott háta mögött a Tízezer kín kamrájának ajtaja, ahol a szerencsétlen Celica de Sanditont hagyta. Boldog volt, hogy tervének első részét letudta. Öles léptekkel, darabontjait jócskán maga mögött hagyva sietett vissza a palotájába vezető dohos kazamata folyosóján.
Néhány perc múlva már ismét kedvenc termében üldögélt hatalmas, faragott karszékében. Arca sakálvigyorba torzult, miközben kedvtelve járatta tekintetét a Sötétség Oltáráról rávicsorgó démonpofákon. Aztán pillantása az oltár oldalának támasztott embernagyságú, fából faragott bábura tévedt, amit még akkor hozatott, mielőtt Celicához indult volna.
- Ideje, hogy nekilássak érdemben is felkészülni a találkozásunkra Sanditon lovag! - morogta vicsorogva, és energikusan felállt.
Az oltárhoz sietett, megragadta a bábut és odavitte a hatalmas karszékéhez, melyből az imént állt fel. Úgy rendezte a bábu tagjait, hogy bele tudja ültetni a székbe. Mikor ezzel megvolt, elhátrált tőle néhány lépésnyire és két kezét a magasba emelve kántálni kezdet:

Sötétség Fejedelme, Démonok Ura,
Hatalmad kérem én, a szolga!
Démon lelkét add hát,
Éledjen fel a báb!

Alig hagyta el a varázsló száját az utolsó szó, a székbe ültetett, élettelen bábu mozdulni látszott. Először csak alig észrevehető remegés futott át rajta, majd egyre jobban és jobban rángatódzni kezdett. A fája pedig, amiből faragva volt, fokozatosan kezdett átalakulni élő, emberi hússá...
Merklion lélegzetvisszafojtva figyelte a transzmutációt, majd mikor a bábu darabosan faragott arca is tökéletesen emberivé alakult és a Pokol küldötte egy sóhaj kíséretében kinyitotta a szemét, odalépett hozzá.
- Üdvözöllek a kárhozat földjén! - vigyorgott a lényre, majd kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse a székből.
Az emberi formát öltött démon néhány pillanatig mereven nézett az önelégült varázslóra, majd elfogadva a feléje nyújtott jobbot, engedelmesen felállt.
Merklion büszkén szemlélte művét s volt is mit: az imént még élettelen fabábú helyett egy ereje teljében lévő magas, bronzbőrű férfiszépség állt előtte meztelen valójában. Arcának vonásai erőteljesek voltak, de nem durvák. Homloka magas, szája ívelt, enyhén húsos. Az arcot vállig érő szőke haj koronázta. Egészében véve megnyerő külsejű, a harmincas éveinek legelején járó férfi benyomását keltette. Semmi sem utalt rá, hogy e daliás külső a Pokol egyik démonát rejti, talán csak a szeme, mely éjsötéten nézett a világba...
- Nagyszerű! Nagyszerű! - lelkendezett Merklion, majd mikor tekintete találkozott a démon éjsötét pillantásával, elkomorult és úgy kérdezte:
- Mi a neved?
- Amit hallani akarsz - felelte szemtelenül a démon kellemes bariton hangon és a tisztelet legcsekélyebb jelét is mellőzve, gúnyosan rávigyorgott teremtőjére.
- Az igazi nevedet kérdeztem! - dörrent rá a varázsló pulykaméreggel, akit felháborított, de ugyanakkor meg is rémített a lény szemtelensége.
- Y'Orxx - csikorogta gonoszul a démon immár igazi hangján, s szemében gyűlölet lángjai lobbantak.
- Így már mindjárt más! - húzta ki magát Merklion és nagyon igyekezett úgy tenni, mintha nem venné észre a démon parázsló gyűlöletét.
Közvetlenül teremtménye elé lépett és mélyen a szemébe nézve mondta:
- A te neved mostantól Seth Gardan. Délről jöttél és szabad harcos vagy.
- A nevem Seth Gardan, délről jöttem és szabad harcos vagyok - ismételte a démon immár újra a megnyerő bariton hangon.
- És most figyelj! - emelte fel ujját figyelmeztetően Merklion. - Az egyetlen feladatod az lesz, hogy megtaláld Randon de Sanditont és valahogy elpusztítsd!
- Megtalálom Randon de Sanditont és megölöm! - bólintott engedelmesen a pokoli teremtmény.
- Nagyon jó! - vigyorgott a varázsló elégedetten, majd horgas mutatóujjával a terem szemközti fala felé bökött, ahol egy szinte észrevehetetlen rejtekajtó volt. - Most pedig menj ki ott!
A démon a mutatott irányba nézett, majd visszafordult Merklionhoz, ki közben tovább magyarázott.
- Találsz ott ruhát, vértet, fegyvert! Öltözz és indulj máris, mert az a szukafattya Sanditon már lehet, hogy a közelben van!
Az emberbőrbe bújt pokolfajzat erre nem szólt már, csak kurtán biccentett, jelezve, hogy megértette a parancsot és először szögletes, de lépésről lépésre olajozottabbá váló mozgással elindult a rejtekajtó felé.
Merklion elégedetten dörzsölgetve tenyerét nézett utána, majd miután becsukódott teremtménye után az ajtó, vigyorogva fordult a tőle jobbra eső állvány felé, melyen kristálybúra alatt egy különleges, zöld fényben égő kő ragyogott.
Résnyire szűkült szemmel tanulmányozta egy darabig a furcsa ásványt, majd halkan így szólt:
- Igen... Úgy vélem, itt az ideje, hogy végre neked is a hasznodat vegyem! - mondta az élettelen kőnek, mintha az értené szavait.
Néhány pillanatig még mustrálgatta a kristályt, majd odalépett az állványhoz és óvatos mozdulattal kiemelte a búra alól a zöld követ.
- A Félelem Köve... - mormogta az orra alá, s közben a kezében tartott öklömnyi, sokszögű kristályt az egyik fáklya lobogó fénye felé tartotta.
Merklion minden önteltsége ellenére is látható tisztelettel a szemében figyelte a titokzatos kő játékát a fénnyel.
- A te hatalmad is engem fog szolgálni! - suttogta.
Annyira belemerült a kő csodálatába, hogy nem figyelt fel a terem ajtaja zárjának halk kattanásra.
Mirabella hangtalanul lopakodott be a terembe, majd görnyedten állt meg ura és parancsolója háta mögött, aki elmélyedten nézegette a Félelem Kövét. Aszott szája vigyorba rándult, láttatni engedve fogatlan ínyét.
- Látom, uram, egyre gondoltunk - szólalt meg kis idő múlva.
Merklion olyan sebesen fordult meg a váratlan, rekedtes hangra, hogy majd' elejtette a kezében tartott varázskövet.
- Hogy mersz az engedélyem nélkül belépni ide, te szuka ördög?! - förmedt rá mérgesen a boszorkányra, ijedelmét leplezendő.
- Bocsáss meg, nagy jóuram! - sunyta le fejét álságos tisztelettel a vénasszony.
- Most az egyszer még elnézem a tiszteletlenségedet - intett neki Merklion kegyesen, miközben óvatosan visszahelyezte a Félelem Kövét a búrája alá, az állványra. Aztán újra Mirabellához fordulva így szólt:
- Mondjad hát, miért zavarsz, vén banyája?
- Ó, uram - kezdte mézes-mázos hangon a boszorkány -, azért bátorkodtam, mert... mert nekem ugyanaz jutott eszembe, mint neked. Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, itt az idő, hogy használd a Félelem Kövét, de látom már, szükségtelen volt az igyekezem.
- Úgy van, szükségtelen - bólintott Merklion. - De ne lábatlankodj itt feleslegesen, menj és hozd elém azonnal azt a két kis szukafattyát! - förmedt a banyára.
- Megyek már, jóuram, megyek már! - kacarászott gonoszul a vénasszony, aztán ugyan olyan hangtalanul, mint ahogy jött, kisietett a teremből.
Kardiff nagyura elgondolkodva nézett utána.

*

Miután Celicát elhurcolták, Pyetre egyedül maradt a félelmében zokogó Reaval és Anival. Hosszú ideig csak némán ücsörögtek a cella közepére vetett szalmán, de végül a kisfiú úgy érezte, - bár először még neki is sírásra görbült a szája -, itt az ideje, hogy megmutassa a két "bőgőmasinának", hogy ő tulajdonképpen már "férfi".
- Ne sírjatok! - mondta határozottan a kislányoknak. - Gondoljatok arra, hogy Celica sem sírt, pedig őt milyen régen fogva tartja Merklion... Inkább találjuk ki, hogyan szökjünk meg!
- Ihh.. Ihn-nen nem lehet megszökni! - hüppögte Ani.
- Mindenhonnan meg lehet szökni! - felelte eltökélt hangon Pyetre és ezzel felállt. Odament a cellájuk nyirkos falához, majd két kezét a hideg falra téve tapogatódzni kezdett.
Módszeres alapossággal vizsgálódott. Ujjai sorra tapogatták végig az érdes köveket.
- Mit keresel? - kérdezte tőle Rea, növekvő kíváncsisággal figyelve a kisfiút.
- Hoppá! - kiáltott fel Pyetre ugyanabban a pillanatban. - Most már semmit. Megvan!
- Mi van meg? - tudakolta tőle szinte egyszerre a két kislány és még a sírásról megfeledkezve, tágranyílt szemmel figyelték a félhomályos cella sarkában matató Pyetre-ét.
- Gyertek ide, és nézzétek meg! - felelte nekik büszkén a kisfiú. - Ugye, mondtam nektek, hogy mindenhonnan meg lehet szökni!..
- Jujj, te buta! - kiáltott iszonyodva Rea, mikor meglátta, miben is vélte megtalálni Pyetre a menekülésük útját. - Ott csak nagy, harapós patkányok vannak!
Rea rémülete érthető volt, hiszen Pyetre nem mást talált, mint azt a fal aljában lévő, félkör alakú, sötéten ásító lyukat, amin keresztül a szennylé folyt le a csatornába. Dögletes bűz áradt belőle és az egész nyílásnak nem volt nagyobb az átmérője, mint másfél, két könyök.
Pyetre-ét azonban nem riasztotta el a kislány félelme. Nyitott tenyerét a nyílás elé tartotta, aztán elgondolkodva állapította meg:
- Itt mozog a levegő, tehát ez valahová kivezet innen... És ha patkányok tudnak rajta keresztül közlekedni, akkor mi is megpróbálhatjuk!
- Én oda be nem mászok! - ingatta fejét iszonyodva Ani.
- És én sem! - értett egyet testvérével nyomban Rea is.
- Buták vagytok! - torkolta le őket nyomban Pyetre mérgesen. - Mi a jobb? Itt ülni és várni, hogy elvigyenek minket rabszolgának vagy megszökni ezen keresztül? - mutatott a csatorna sötéten ásító nyílására.
- Oda nem mászunk be! - felelte eltökélten, testvére nevében is Ani. - Nem akarjuk, hogy megegyenek a patkányok!.. Inkább vigyenek el minket rabszolgának.
Pyetre, ezt hallva, elképedten nézett a kislányokra. Nem fért a fejébe Rea és Ani határtalan félelme a patkányoktól, mert bár ő sem kedvelte ezeket az élesfogú rágcsálókat, ugyanakkor, mint minden utcagyerek, ő is tudta, a patkányok csak akkor támadnak az emberre, ha veszélyben érzik magukat.
Tanácstalanul vakargatta kobakját. Nem tudta, mitévő legyen, mert tisztában volt vele, hogy ez az egyetlen útja-módja a menekülésnek, de ugyanakkor nem akarta sorsára hagyni a két kislányt sem. Valahogy felelősnek érezte magát értük...
Minden sütnivalóját összeszedve töprengett, míg végül aztán felcsillant a szeme.
- Tudjátok mit?.. - nézett a lányokra szélesen vigyorogva. - Én most megpróbálok kijutni innen, ezen a csatornán keresztül, de ne féljetek, mert elmegyek és hozok segítséget, hogy kiszabadíthassalak benneteket!.. Megyek, és megkeresem Randont, a bajnokot! ő majd ellátja a baját ennek a gaz Merklionnak!.. - mondta keményen és harciasan megrázta öklét.
Rea és Ani, szemükben csodálattal vegyes áhítattal néztek a hirtelen "férfivé" serdült, eltökélt Pyetre-re.
- Igazándiból? - kérdezte félénken Ani.
- Igazándiból! - erősítette meg határozottan bólintva rá Pytre. - És...
De a kisfiú nem tudta folytatni, mert ekkor lépések koppanásai hangzottak fel a folyosóról, aztán a rákövetkező pillanatban már csikordult is a cellájuk ajtajának rozsdás zára.
Pyetre azonnal belátta, hogy csak másodpercei vannak hátra, ezért tétovázás nélkül hasra vetette magát, és mint egy fürge kis kukac, kezeit maga elé nyújtva, fejjel előre benyomakodott a lefolyó szűk nyílásán. Gyorsan, vállaival lökve magát araszolt előre az egyre tágasabbá váló csatornában, de még hallotta, hogy egy reszelős, durva hang ripakodik rá a cellában maradt két kislányra.
- Hé, szukafattyai, gyertek! Merklion nagyúrnak szüksége van rátok!.. Hi-hi-hi!
A bántó szavakat követő kísérteties vihogás még ott visz-hangzott Pyetre fülében, mikor egy hangos nyögéssel végre átpréselte magát a lefolyó csővégén és belecsobbant gyűjtőcsatorna szennyes áradatába.
Azonnal úszni kezdett az árral s mikor hirtelen fény vágott a szemébe, hunyorogva ugyan, de felújjongott és megsokszorozódó erővel tempózott tovább...

*

Merklion kezét tördelve, türelmetlenül toporgott. Már alig bírta kivárni, hogy Mirabella visszatérjen a két, az elvégzendő varázslathoz szükséges lánykával. Ideges volt, de azért sötéten vigyorgott, mert minduntalan az járt az eszében, hogy ereje mennyire ki fog teljesedni a Félelem Kövének segítségével, ha a mágiája sikerrel jár.
Pillantása időről-időre az állványon nyugvó kőre tévedt.
Tudtam, hogy nem volt hiábavaló kockázat, hogy megszerezzem! - gondolta elégedetten.
Már minden készen állt arra, hogy végrehajtsa a varázslatot. Egy hatalmas üvegharang, melyet kimondottan erre a célra készíttetett Kardiff legjobb üvegfúvó mesterével, ott terpeszkedett a terem közepén. Tetejére kis kelyhet formált az üveg mestere. Ha a két kislány már a harang alatt lesz, abba fog kerülni a Félelem Köve, hogy bűverejével, melyet Merklion fel fog szabadítani a megfelelő varázsszavak ráolvasásával, kiszívja a két kis áldozat életerejét...
Merklionnak nem kellett soká várnia. Mirabella, a két félelemtől halálravált kislányt durván maga előtt lökdösve lépett be a terembe. Egyenesen ura elé terelte a megszeppent gyerekeket.
- Íme, uram, itt vannak, mint azt kívántad - hajbókolt a banya.
- Nagyszerű! - csattintotta össze két kezét Merklion, miközben vigyorogva mustrálgatta az áldozatul szánt lánykákat, akik lesütött szemmel, ijedten toporogtak előtte.
Jobbjával Rea álla alá nyúlt, és felemelte a fejét, hogy találkozhasson a tekintetük.
- Hogy hívnak, drágaságom? - kérdezte mézes-mázos hangon az érintésétől megremegő kislánytól.
- Rea... Rea Bergont - nyögte a lányka.
- Ahh - bólintott a varázsló, majd a másik kis copfoshoz fordult.
- Hát, téged?
- Ani Bergont - felelte a kislány, miközben megigézve, tágranyílt szemmel nézett a rászegeződő sárga szempárba.
- Nos, Rea és Ani Bergont - kezdte Merklion álságos vidámsággal hangjában -, mit gondoltok, miért hozattalak ide benneteket?
De a kislányok nem válaszoltak, csak némán, tagadólag megrázták a buksijukat.
- Hát, nem tudjátok? - mímelte a csodálkozást a mágus. - Segíteni fogtok nekem egy nagyszerű varázslat elvégzésében. Ti lesztek az én kis segédeim!..
Mirabella rekedten vihogott fel.

*

Már jócskán esteledett, mikor Pyetre Kardiff falain túl, kimászott a csatornából. Lehuppant a partján és dideregve kezdte kapargatni magáról a rátapadt mocskot. Fázott és bűzlött a csatorna szennyétől, de ugyanakkor boldog, büszke öröm töltötte el. Kiszabadult Merklion börtönéből és ráadásul egyedül!.. Úgy érezte, most már mindenre képes s nem fél senkitől ezen a kerek világon!
Először arra gondolt, hogy visszalopakodik a városba, mert a gyomra egyre jobban és jobban követelődzött, de aztán letett róla, mert eszébe jutottak a városkapuban ácsorgó darabontok. őket nem tudta volna kikerülni, ha vissza akar jutni a falakon belülre s hamar átlátta, hogy igen nehezen tudná megmagyarázni az őröknek, mit is keresett idekinn...
Majd csak találok valami ehetőt... - gondolta vállát megvonva.
Maga az a tudat, hogy nem térhet vissza Kardiffba, sokkal jobban megrémítette, mint az, hogy nem ehet, hiszen az éhezést már volt ideje megszokni, de még soha életében nem hagyta el a várost.
Aztán, hirtelen felrémlett előtte a cellában maradt Ani és Rea arcocskája.
- Lesz, ami lesz, de megkeresem Randont! - mormogta elszántan, majd már jóval határozatlanabbul fűzte hozzá: - Csak az a kérdés, hogy merre keressem?..
Ez fogas kérdésnek bizonyult. Pyetrenek fogalma sem volt, hol találhatná a Bajnokot. Sokáig töprengett, miközben hunyorogva nézte a sivatag látóhatárán alábukó Napot.
Benkes is, meg a Swang birodalom is északnak van, a sivatagon és a Kék-hegyeken túl... - okoskodott. - Tehát, ha Randon erre tart, akkor át kell kelnie a sivatagon és ha átkel a sivatagon, akkor meg fog állni Barcaledben!
- Ez az! - kiáltott fel örömében. - Randon biztos meg fog állni Barcaledben!
Most már tudta, hogy mit kell tennie, hova kell mennie, hogy találkozzon a Bajnokkal és nem is tétovázott: határozott
léptekkel indult neki a Barcaled oázisába vezető útnak, nem is sejtve, hogy mire vállalkozik.
Marbilu lassan sötétté váló sivatagja közömbösen nyelte magába az eltökélten lépkedő tünde kisfiú alakját...

*

Merklion készen állt a varázslat befejező formulájára. A két síró-rívó lányka már az üvegharang alatt kuporgott, felettük, a kehelyben ott pihent a Félelem Köve s a varázsló által elsorolt mágikus szavak hatására vadul szórta zöld sugarait.
A Sötétség Főpapja kezeit összedörzsölve lépett az üvegharang mellé.
- Hát akkor, rajta! - bíztatta magát fennhangon és két kezét felnyújtva a zöld kristály fölé emelte.
- Félelemnek köve, rettegésnek őre szívd magadba a riadt lelket, szívd magadba s add hatalmad nekem!
Merklion a kellő erővel és a megfelelő hangsúllyal parancsolt a bűvös kőre, mert az, alig haltak el a varázsló utolsó szavai a visszhangos teremben, ha lehet, erre még élesebben ragyogott fel. A két kislány testéből pedig ugyanabban a pillanatban tekergő, kéken ragyogó sugárnyalábok indultak az üvegharang csúcsában elhelyezett kristály felé.
A Félelem Köve egyre jobban és jobban fénylett s mikor a kísérteties zöld ragyogás szinte már elnyomta a termet bevilágító fáklyák fényét, Merklion rátette két kezét a kőre.
Abban a minutumban a gonosz mágus teste is zöld fényben kezdett világítani. A varázslat sikerült. Merklion teliszájjal hahotázott.
- Hahaha!.. Hát, megtörtént! - kiáltotta, és elvette kezeit a Félelem Kövéről. Aztán megpördült tengelye körül és a terem sarkába kucorodott, onnan leskelődő Mirabellához lépkedett.
- Na, hogy tetszik, vén banyája? - kérdezte öntelten a vénasszonytól és felemelte két karját. Mozdulatára, teste körül sustorgó, méregzöld sugarak pattogtak.
- És hogy érzed magad, nagy jóuram? - kérdezett vissza félénken a törp boszorkány.
- Fenségesen! Soha nem éreztem magam jobban! - vigyorgott rá Merklion.
- Akkor, most már nincs mitől félned. A testedet immár varázslat védi. Sebezhetetlen vagy!
- Igen, igen - vigyorgott szélesen Merklion a banyára. - Randon kardja sem árthat már nekem!
- Csak egyet ne feledj, nagy jóuram! - intette a boszorkány ujját emelve az öntelt varázslót. - Erődet minden nap, újra és újra meg kell újítanod, különben oda a Félelem Kövétől nyert hatalmad!
- Ne oktass te engem, vén banyája és ne károgj! - suhintott a levegőbe bosszúsan Merklion. - Gondom lesz rá, hogy erőmet mindig megújítsam! - mondta, és vigyorogva nézett az üvegharang
alatt eszméletlenül fekvő két kislányra.
- Ettől a két kis fattyútól még rengeteg életerőt fogok kapni! Hahaha!...
A Sötétség Főpapjának rekedtes nevetése még sokáig visszhangzott a teremben.