Komoran az égbetörő, harminc láb magas, ölnyi vastag kőfalak, masszív bástyákkal. A monumentális bronzkapu nyitva, mint egy hatalmasra tátott száj, s benne megannyi fényes fogként, a vértbe bújtatott őrök csoportja. Négy ork és egy troll. Denevércímeres pajzsaikon, dárdáik hegyén meg-megcsillan a napfény. Szótlanul, unott tekintettel figyelik a városba be és onnan kifelé igyekvő kereskedők nyikorgó kordéit, társzekereit. A bakokon ülő kalmárok arcán erőltetett félmosoly, ahogy elzörömbölnek az őrök mellett, de ideges tekintetük elárulja őket: ide-oda cikkan az orkok félelmetes agyaráról dárdájukra, arról pedig a majd' három méter magas, gerincroppantó izomzatú trollra, aztán az oldalán függő, tenyérnyi széles pengéjű hatalmas kardra, melynek forgatására az emberi faj képviselői közül nemigen lenne bárki képes.
Ez hát a látvány, amely a Kardiffba tartó idegeneket fogadja. A városkapun túl, a kereskedővárosokra oly jellemző, zajos, nyüzsgő életét éli a sokszínű lakosság is, mint bármely más hasonló településen élő népek, látszólag rácáfolva ezzel, a város neve mellé ragasztott rémisztő jelzőre. Ezekben a különleges helyzetű városokban, amilyen Kardiff is volt, ellentétben más településekkel, melyek nem a karavánutak csomópontjában épültek, itt békében megfértek egymással a különböző fajok. Voltak így külön negyedei az emberek mellett az orkoknak, törpöknek és a tündéknek is. Persze akadtak itt szép számmal más, nem az általában városi élethez szokott fajták képviselőiből is, mint például a zöldeskék bőrű, apró termetű sivataglakó nomádok, aztán a zárt törzsi élethez szokott hegyi manók, de még furcsaképp, elvétve néhány kimondottan magánykedvelő és a kies arpídia felföld eldugott szurdokaiban élő troll is. No meg, a mindenhol megtalálható orkok. Egyszóval Kardiff tipikus szabadváros volt. Az utcáin düledező, ám felcicomázott bódéikban árusok és kofák kínálgatták nagy hangon portékáikat, melyeket a vándorkereskedők népes serege szállított nekik a világ minden tájáról, időről időre. A standoknál ácsorgó békés polgárok között rongyos utcagyerekek szaladgáltak kiabálva és néha, egy-egy óvatlan pillanatban, felkaptak valamelyik pultról egy mosolygós almát vagy egy magát kellető, és ellenállhatatlanul csábító mézeskalács figurát, amit aztán az éppen meglopott árus szitoközöne kísért.
A főtéren, ott, ahol a kanyargós utcácskák összefutottak, a város kútjának csatornájában asszonyok álldogáltak térdig a vízben. Emberek, törpök, tündék és orkok vegyesen. Szoknyájuk alja felhajtva és miközben nevetgélve fecserésztek egymás közt, kezük ütemesen le-lecsapott a kezükben tartott sulykolófával, mert a hideg vízen ázó ruhák nehezen tisztultak meg a szennytől. A teret körbeölelő polgárházakat ugyan kőalapokra, de főként fából építették. Színesfalú és virággal keretezett ablakaikból anyókák nézelődtek. Kapuikban az éltesebb apókák üldögéltek, nagyokat szörtyintve jobbára üres csibukjaikkal, ha egy-egy takarosabb fehércseléd elringatta előttük formás csípőjét... Némelyik beugróban pedig koldusok kuporogtak szakadt rongyaikba burkolva, mocskos kezeiket az arrajárók felé nyújtogatva, persze jobbára eredménytelenül. Ilyen volt hát Kardiff városa. Legalábbis, az idetévedt vándor ilyennek, ilyen zsivajgó, élettelien virágzó városnak látta, mikor megérkezett. De csalóka ez az első benyomás, mint oly sok, más esetben is! Mert amint kikanyarodott a szokásos őrjáratok egyike Merklion nagyúr erődítményhez hasonlatos palotájából, vagy ahogy a helybeliek nevezték ezt a nagy, soktornyú, komor épületet egymás közt; a Sötétség Katedrálisából, amely ott terpeszkedett a város főterének túlsó oldalán, hát azon nyomban megváltozott a nyüzsgő utcák képe!.. A kíváncsi fejek sietve húzódtak vissza az ablakokból, az asszonyok elcsendesedtek a kútnál. Az árusok máris visszafogottabb hangon dicsérték portékájukat és az utcagyerekek, hát őket mintha a föld nyelte volna el hirtelenjében! Ámbátor, ez utóbbiaknak, jó okuk volt rá, hogy eltűnjenek a közelgő őrjárat elől, mert a darabontok előszeretettel hurcolták el és vetették tömlöcbe a kis földönfutókat, eleget téve ezzel Merklion nagyúr parancsának, hogy aztán, a későbbiekben eladják őket jó áron, valahol Délen, rabszolgának. Onnan pedig és ezt mindenki tudta, nem volt visszatérés...
Ennek a mocskos úton szerzett jövedelemnek az oroszlánrésze természetesen a város sötét nagyurának zsebébe vándorolt minden alkalommal, de a visszamaradó néhány garason szívtelen zsoldosai osztozkodhattak.


*


A kis Pyetre egyike volt Kardiff utcái sanyarú sorsú gyermekeinek. Szülei idő előtt haltak el, a várost néhány évvel korábban megtizedelő, titokzatos eredetű járványban. A kisfiú tündének született. Vékonycsontú, de szívós és fajtájára jellemzően szépvonású arccal megáldott gyermek volt. Pyetre szinte még járni is alig tanult meg, amikor a járvány végigsöpört a városon - a tündéket sem kímélve -, és a fiúcska, elhalt apján és anyján kívül más rokona nem lévén, az utcára került. Így vált a kis rongyosok egyikévé. Az utca lett az otthona, testvérei pedig a többi kis csavargó. Ágya egy-egy szélvédettebb zug volt, éjszakáról-éjszakára máshol, valamelyik ház kapuja alatt, étele pedig az, amit el tudott csenni a kereskedők pultjairól vagy az a moslékszerű ételmaradék, melyet a Fehér Griff fogadó tulajdonosától tudott megvenni időnként, azon a néhány garason, amit az őt megszánó emberek vetettek neki koldulásai során. Ruhája, illetve az a piszkos rongy, mely soványka testét takarta, alig-alig védte az éjszakák hidegétől.
Mindennek a sok szörnyűségnek ellenére, Pyetre boldognak érezte magát és szabadnak. Sanyarú kis élete során beleszokott már az éhezésbe, üldöztetésbe, fagyoskodásba a hideg éjszakákon és mindezt a sok szörnyűséget a mindennapok természetes velejárójának tartotta. Így hát vidáman és bizakodóan nézett a holnapok elébe mind a tizenkét kerek évével...
Azon a bizonyos napon, minek következtében éles fordulatot vett a kis Pyetre életének útja, úgy tűnt, elengedte kezét a szerencse. E sorsdöntő nap délutánján, két pajtásával, az ork Thammal és az embergyerek Johsannal kergetőzött a kora nyári napfényben, keresztül-kasul vágtázva a város utcáin, teljesen belemelegedve a játék hevébe, mikor megtörtént a baj.
Pyetre volt a nyúl, ami annyit tett, hogy eszeveszett tempóban nyargalva próbált egérutat nyerni a vadászok, vagyis a másik két kis játszótársa elől. Már-már úgy látszott, hogy véglegesen sikerül lehagyni az őt bősz üvöltéssel kergető üldözőit, ha be fog tudni fordulni a következő sarkon és eléri az utca túlfelén álló bódét, a házat. Tehát, Pyetre, lélekszakadva rohant, majd a sarokra érve visszanézett a nyomában trappoló két másik kis csavargóra, aztán nekilódult...
- Bhfff!.. - nyögött fel az őrjáratot vezető tiszt, mikor a szegecsekkel kivert bőrvértjébe fejelt a rongyos kis utcagyerek, mint valami nekivadult, aprócska bika. A zsoldos nagydarab ember volt. Harcedzett, nehéz vértbe bújtatott, izmos testét nem viselte meg különösebben a váratlan ütközés és a rákövetkező pillanatban már vigyorogva, szakértő szemmel mustrálgatta a lába előtt heverő vézna kis gyermektestet. Öröme közel sem volt alaptalan, hiszen Merklion nagyúr az ilyesforma, tíz év körüli tünde fiúcskákért és leánykákért fizette a maximális részesedést...
A katona már éppen azon volt, hogy felnyalábolja az elalélt kis testet, mikor hangosan trappolva két másik utcagyerek is kicsörtetett az utcafordulóból. Bunt, mert így hívták az őrjárat vezetőjét, felegyenesedett és a szerinte legmegnyerőbb mosolyával borostás arcán, amely még egy kiéhezett emberevőt is futásra késztetett volna, kedveskedve nyújtotta hatalmas, szőrös mancsát a hirtelenjében visszatorpanó és riadtan pislogó két kis rongyos felé.
- Gyertek csak, segítsetek felállni a barátotoknak! - szólította meg őket, a lehető legbarátságosabb hangján. Majd látva, hogy a kis csavargók a hívó szó ellenére is inkább lassan hátrálni kezdenek, még nyájasabban folytatta: - No, gyertek már, kis barátaim!.. Nem kell tőlünk félnetek! Nem vagyunk mi olyan rosszak, mint a hírünk!
Ez az orcátlan és egetverő hazugság, Bunt rekedtes, gurgulázó hangja, valamint az ő és a hátrébbálló, két másik járőrtársának foghíjas, ragadozó vigyora nemigen ébreszthetett bizalmat a megszeppent kis csavargókban, mert továbbra is lassan, de megállás nélkül hátráltak ez elől az izzadságszagú, páncélozott és tömény rosszindulatot sugárzó hústorony elől.
Bunt azonban eltökélte magában, hogy ha törik, ha szakad, megszerzi magának a másik két utcakölyköt is, hiszen akkor jó egynéhány garassal több feszíthetné erszényét. Csak sikerüljön a dolgot nyélbeütnie!.. Így, ha lehet, még barátságosabb vigyort erőltetve arcára, közelebb lépett a gyerekekhez, akik még tétovázva topogtak, nem tudván eldönteni, hogy fussanak vagy maradjanak, mert társukat és jó barátjukat, Pyetre-t nem akarták pácban hagyni.
Bunt, szinte araszolva, még egy lépéssel közelebb nyomult a két gyerekhez, de azok látva, hogy Pyetre-ért már nem tehetnek semmit sem, sőt, még egy röpke pillanat, aztán a zsoldos őket is elfogja, uzsgyi rajta, vesd el magad, hátat fordítottak a darabontoknak és eszeveszett futással belevetették magukat az utcák és sikátorok útvesztőjébe. Azonban, mielőtt végleg látó- és hallótávolságon kívülre értek volna, még utolérte őket a kudarctól nekidühödött katonák ocsmány szitkozódása.
Mikor Pyetre magához tért, hirtelenjében fogalma sem volt, hogy mi történhetett. Első gondolata az volt, hogy talán a magasságos kéklő égboltozat szakadt rá a fejére... Ezt a lehetőséget azonban hamar elvetette és szédelegve, halkan nyögve, megpróbált talpra kászálódni. A feje zúgott, mint egy megbolygatott méhkas, ráadásul hányinger is kerülgette, mert egyre inkább erőt vett rajta a szédülés. Így hát próbálkozását, hogy felálljon, nem koronázta siker, de ugyanakkor arra lett figyelmes, hogy valami meleg folyik le a homlokán. Odanyúlt, majd megnézte a kezét. Vér! - futott át rajta a gondolat, de nem ijedt meg túlságosan, hiszen nem az első esetben történt meg vele, hogy felrepedt a feje. A zúgás, amely betöltötte buksiját, lassan ugyan, de csitulni kezdett. Amint tudata tisztult, úgy értette meg fokozatosan a körülötte álló katonák látványából és azok borízű, rekedtes hangú beszélgetéséből, hogy valami végzetesen, valami borzasztóan iszonyú dolog történt vele! Mikor aztán két kemény markú, izmos kar felrántotta a földről, már biztosan tudta, hogy elveszett...


*


Merklion idegesen járkált fel s alá, komor palotájának számára oly kedves termében, melyet még építésekor a gonoszság démonainak szentelt. A helyiségben a varázsló hatalmas, művészi faragásokkal díszített trónján kívül tulajdonképpen csak egy áldozati oltár kapott helyet, meg egy állvány, melyen kristálybúra alatt egy öklömnyi, zöld színű kristály szórta sugarait a termet sejtelmesen bevilágító fáklyák fényében.
A Sötétség földi helytartója, Merklion nagyúr szerette ezt a helyet. Magas, csontos testét szokásos tűzvörös, csuklyás kámzsája fedte, melynek szárnyai, viselője minden lépésénél, mint két pokoli lángnyelv lebbent meg.
Kardiff gonosz nagyurának jó oka volt az ideges járkálásra. Rémisztő híreket kapott kémeitől: Randon de Sanditon, akiről azóta a balul sikerült rajtaütéstől fogva tudta, - Ó, légy átkozott, Vital! - hogy életben van, nos, a lovag odahagyta a Swang királyi udvart és újra nekivágott, hogy folytassa a kutatást őutána. Ez a tény ugyan nem lepte meg különösebben, de egyik, a napokban messziről megtért embere, a veszélyesen közel fekvő Kék-hegyek hágóján találkozott vele!..
Még szerencse, hogy annak a féleszűnek volt annyi sütnivalója és nem kotyogta ki Sanditonnak, hogy ki is az ő ura tulajdonképpen!.. Akkor, persze, már réges rég a nyakamon volna az a fattyú! - morfondírozott magában mérgesen.
Merklion tudta, sőt talán várta is a találkozást a Fehér Sárkány kegyeltjével. Bár az ifjú Sanditon sarj volt az ő egyetlen, valóságos veszélyt jelentő ellenfele és ezért tartott is tőle, mert az elmúlt évek során Randon igazi harcossá érett, a Fény bajnokává lett. De ez kihívást is jelentett számára. Ezért várta hát a találkozást. Viszont igencsak nem szerette volna, ha Sanditon lovag váratlanul lepi őt meg! Ez volt tehát az, ami oly annyira nyugtalanította Merkliont! Kardiff városának sötét nagyura, ez a kétlábon járó, megtestesült gonoszság, nem szerette, ha az erő nem az ő oldalán áll teljes mértékben.
Akkor kellett volna pokolra küldenem, mikor még gyermek volt és a teste gyenge!.. De, vajon, ki sejthette volna, hogy az az átkozott Vital, annál a Danon nevezetű paptársánál rejtette el és neveltette fel?! - fújtatott mérgesen, miközben ideges járkálásának léptei kongva visszhangoztak az üres terem kőpadlóján.
A mágus karjait mellén összefonva tűnődött az eljövendőkön és esélyein Randonnal szemben, majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve indulatosan, keselyűvijjogáshoz hasonlatos hangján kiabálni kezdett.
- Mirabella!.. Mirabella, te ördögök öreganyja, gyere elő!
A terem aranyozott, bronzból öntött, nehéz ajtaja halkan feltárult egy résnyire és egy viaszsárga bőrű, ráncosra aszott törp vénasszony nyomakodott be a nyíláson. Piszkosszürke háziruhájának alja a földet seperte, amint sántikálva közeledett urához és parancsolójához. A vénség bibircsókos arcát millió ránc szántotta keresztül-kasul. Apró egérszemei gonosz élénkséggel csillogtak, fogatlan száját halálfej vigyorba torzították az évek, melynek mindkét sarkában egy apró, szürke nyálcsepp fénylett. Amennyire sánta, görbe lábaitól telt, sietett a még mindig fel-alá járkáló és sötét gondolataiba merült Merklionhoz.
- Na végre, hogy előkerültél vén banyája! - szakadt ki türelmetlenül a szó a varázslóból, mikor az öregasszony sunyi alázatossággal megállt mellette.
Merklion mélyen a banya szemébe fúrta parázsló tekintetét, majd így szólt:
- Szükségem van a tanácsodra, hogy mitévő legyek a...
- Randonról akarsz velem beszélni, ugye? - vágott tisztelet nélkül ura szavába a vénség kuncogva.
- Hííjnye, vén banyája! - vigyorodott el akaratlanul is Merklion. - Téged valóban a démonok szültek erre a kerek világra! Ugye, te már régóta tudod, hogy az az ebfajzat kölyke rövidesen rám fog találni és akkor majd el akar számolni velem?
- Igen, tudom - biccentett fejével a vén rútság, majd karomszerű mutatóujját intőn felemelve, sokat sejtetően folytatta: - És jó lesz, ha vigyázol, mert Randon már erős,.. nagyon erős!
- Mit károgsz, beste nőstényördöge?! Nem ezért hivattalak! - fakadt ki idegesen Merklion. - Gondolod, én nem vagyok tisztában vele, hogy az a kurafi Sanditon a Fehér Sárkány erejét bírja?! - majd tettetett fölényességgel legyintve, tette hozzá: - Na, és aztán? A Sötétség Fejedelme is rendelkezik legalább akkora hatalommal, ha nem nagyobbal és az ő ereje pediglen az enyém!.. Az Éj Fiai is engem támogatnak, meg a démonok is! - sorolta nagyképűen. - Nem félek sem Randontól, sem az átkozott Fény hatalmától, melyet birtokol!..
A Sötétség hatalmasainak felemlegetése mindig megnyugtatta Kardiff gonosz nagyurát, így utána már jóval higgadtabb hangon szólt a boszorkányhoz, aki kaján örömmel figyelte ura előbbi dühkitörését.
- No, de nem is azért hívtalak, hogy a Szellemvilág hatalmasairól társalogjak veled, - vetette oda nagyképűen a banyának -, hanem azért, mert meg akarom kérdezni tőled, mit tanácsolsz Celicával kapcsolatban?
- Pusztítsd el! Pusztítsd el, amíg nem késő! - rikácsolta hirtelen nekivadulva a boszorkány Randon nővérének nevét hallva.
- Nem! - förmedt rá Merklion durván a banyára. - Nem pusztítom el, mert amíg ő él, Randon meg fogja gondolni minden egyes lépését, hiszen tudja, hogy hatalmamban áll bármely pillanatban kioltani szeretett testvérkéje életét!
A másik ok, amit a Sátán főpapja nem mondott ki, ámbátor ő és Mirabella is egyaránt tisztában volt vele, az volt, hogy Merklion örömét lelte Celica de Sanditon rendszeres testi-lelki kínzásában és erről a beteges gyönyörről nem szívesen mondott volna le. Ezen kívül a varázsló érezte a fiatal nőből kisugárzó erőt is, a Fehér Sárkány erejét s ezért aztán minden eszközt igénybe vett, hogy megtörje. Ámbátor, legnagyobb bosszúságára, ezen fáradozásait mindeddig nem koronázta siker.
- Ha nem pusztítod el, akkor legalább korbácsold eszmélet-lenre és láncold a Tízezer Kín kamrájának tüzes falához! Onnan pedig csak akkor oldozd el, ha már végérvényesen leszámoltál az öccsével! - lihegte vérszomjasan a törp boszorkány újabb kegyetlen ötletét urának és parancsolójának fülébe, majd kéjesen gurgulázó hangon kacagott fel, mulatva önön gonoszságán.
Merklion arca is felderült, ezen újabb javaslat hallatán.
- Ez viszont jó, nagyon jó gondolat, Mirabella! - mosolygott sötéten és már szinte látni vélte maga előtt Celica kíntól megfeszülő, szép arcát.
A boszorkány észrevéve, hogy gonoszsága célba talált uránál, ráncoktól szabdalt arca rút vigyorba torzult, láttatni engedve fogatlan, vérvörös ínyét és így szólt:
- A Sanditonokban nagyon erősen él a Fehér Sárkány hatalma és főként akkor teljesedik ki, ha együtt vannak! Azonban, ha hallgatsz rám, és úgy teszel, ahogy tanácsolom, akkor mire Randon ideér, Celica már oly gyenge lesz, hogy hiába lesznek együtt, képtelenek lesznek már egyesíteni a bennük lakozó erőt! Így, a néhai Sanditon lovag fiacskájának - kuncogott a banya -, nagyon, de nagyon össze kell majd szednie magát, hogy egyáltalán csak megpróbálhasson kiállni ellened, nagy jóuram!
- Nálad az igazság, Mirabella! Megfogadom a tanácsodat. - bólintott kegyesen és most már vigyorogva Merklion, aztán egy kurta intéssel jelezte ennek a gonoszság által éltetett, s szinte elpusztíthatatlannak tűnő, ördögi vénasszonynak, hű tanácsadójának, hogy most már nincs rá szüksége, távozhat.
Mirabella értve ura legyintéséből, mint valami kísértet, hangtalanul osont ki az ajtó résén. Merklion így ismét egyedül maradt a félhomályos teremben. De nem is bánta, mert szeretett sötét magányában itt tartózkodni. A távozó boszorkány után halk döndüléssel becsapódó ajtó hangját már nem is hallotta, mert sárgászöld fényű szemeinek tekintetével az ő urának, a Sátánnak, a terem falán díszelgő jelét simogatta elmerülten. Vérvörösen örvénylő gondolatainak csápjai már a márványból faragott oltár tulajdonosának birodalmába vezető utat tapogatták, hogy gazdájuk a végső döntés előtt megtanácskozhassa a két ifjú Sanditonnal kapcsolatos ördögi tervét legfőbb hűbérurával, magával a Sötétség Fejedelmével...


*


Miközben Pyetre-t Kardiff nagyurának palotája felé hurcolták, szinte nem is érzékelte a körülötte levő világot, a benne rettegésig fokozódott félelemtől. Kócos kis fejében egyetlen dermesztő gondolat dörömbölt: Megcsíptek!.. Megcsíptek és el fognak adni rabszolgának! RABSZOLGÁNAK!..
A tudat, hogy amíg csak él, igásállat módjára kell majd robotolnia lenn, Délen valamelyik dölyfös nagyúr napégette ültetvényén, ahol aztán több ütlegben lesz része, mint ennivalóban, vagy ami még rosszabb, hogy valami beteg fejű déli hercegnőnek adják el, akik köztudottan előszeretettel mártóztak meg tünde gyermekek vérében, gondolván, hogy így jobban megőrizhetik fiatalságukat, és hosszabb életet nyerhetnek...
Ez a gondolat jeges marokkal szorította össze a kisfiú riadtan dobogó szívét, és teljesen megbénította soványka, de szívós kis testének minden izmát. Tehetetlenül tűrte, hogy végigráncigálják Kardiff kanyargós utcáin, aztán felvonszolják annak a nagy, komor épületnek a lépcsőin, ahol a város rettegett nagyura székelt.
Ellenállás nélkül hagyta, hogy betaszigálják a palota kapuján, sötét és egyre sötétebb folyosókon lökdössék előre. Aztán újabb lépcsők, de lefelé, hogy végül belökjék egy dohos, bűzt lehelő nyíláson.
Az őt kísérő darabont utolsó, durva taszítástól Pyetre térdre esett a cellában és még mielőtt az ajtó résén át beszűrődő fáklyafénynél szemügyre vehette volna börtönét, a nehéz vasalásokkal megerősített, vastag faajtó döndülve csapódott be a háta mögött. Abban a pillanatban iszonytató sötétség ölelte körül és bár fajtáját kitűnő látással ajándékozták meg az istenek, hirtelenjében nem látott az orráig sem. Mozdulni sem mert. Riadtan pihegve húzódott a nyirkos fal tövébe és tágra nyílt szemekkel, de vakon meredt a sötétségbe.
Beletelt néhány percbe, míg végre Pyetre szeme alkalmazkodni tudott a félhomályhoz. Bár ne alkalmazkodott volna!.. A kisfiú észtvesztő rémülettel figyelt fel rá, hogy a cella mélyén mozgolódni kezd néhány sötét árny. Félelemtől elszoruló torokkal araszolt vissza az ajtóhoz és nekivetette a hátát. Kikerekedett szemekkel figyelte, ahogy az árnyak egyre közelebb és közelebb nyomulnak feléje. Megpróbált valahogy beleolvadni, eggyé válni az ajtóval. Már-már azon volt, hogy elkezdjen eszeveszetten segítségért kiabálni, mikor egy gyengéd női hang simogatta végig felborzolódott idegeit.
- Ne félj, kisfiú, tőlünk nem kell tartanod! - hallotta, és ugyanakkor egy puhán bársonyos kéz gyengéden megsimogatta az arcát. Aztán ugyanez a kéz a hóna alá nyúlt és egy meleg női testhez húzta.
Pyetre félelme az egyik pillanatról a másikra illant el, átadva helyét az őszinte, gyermeki kíváncsiságnak. Tágra nyitott szemekkel igyekezett kivenni a homályból lassan kibontakozó, szép, szabályos vonású arcot. Ember volt. Egy fiatal nő.
- Kicsoda a kisasszony? - kérdezte nekibátorodva. - A kisasszonyt is el akarják hurcolni Délre, hogy eladják rabszolgának?
- Nem - sóhajtott fel az ismeretlen nő. - Engem már gyermekkorom óta rabságban tart Merklion. Azóta, hogy szüleimet, testvéremet meggyilkolta... És azt akarja, hogy én itt pusztuljak el, de szép lassan.
- De hiszen ez szörnyű! - szakadt ki felháborodottan Pyetre-ből a szó. Úgy érezte, hogy a már ismerős, jeges marok változatosságképpen most a gyomrát szorítja össze.
- És miért ilyen kegyetlen a kisasszonnyal Merklion nagyúr?
- Mert fél tőlem, illetve attól, amit képviselek... - válaszolt rejtélyesen mosolyogva a nő, majd egy szívdobbanásnyi, rövid hallgatás után kezével játékosan összeborzolta Pyetre hollófekete üstökét és immár vidám hangon fűzte hozzá: - Egyébként ne mondd nekem azt, hogy kisasszony! Nem vagyok én még holmi dáma! Szólítsál egyszerűen csak Celicának...


*


Merklion nem tétlenkedett: vörös kámzsába bújtatott alakja úgy viharzott keresztül palotájának termein, mint a pokol egyik életrekelt lángnyelve. Arcát önelégült, gonosz mosoly árnyékolta be. Vidámsága érthető volt: most már tudta, hogyan készüljön fel az ifjú Randon de Sanditonnal való találkozásra! S mivel terveire a Sötétség Fejedelme is áldását adta az imént végetért szeánszon, még büszke is volt önnön és a vén Mirabella által közösen kifundált aljasságra. Fekete szívében ujjongó örömmel sietett palotájának fegyvertermébe. Odaérve benyitott és hosszas válogatás után leakasztott a különböző gyilkoló és kínzóeszközök közül egy vizisárkánybőrből font, többágú korbácsot. Próbaképpen néhányszor megsuhogtatta a levegőben, majd sarkonfordult és sietve indult neki a börtönkazamaták felé vivő folyosónak, hogy mielőbb belekezdhessen ördögi tervének megvalósításába.


*


A dohos, sötét börtönben kuporgó, szerencsétlen sorsú Celica élénk beszélgetésbe merült a kis Pyetre-vel.
- Hogyan félhetne Merklion nagyúr a kisasszonytól... izé, tőled, Celica?! - kérdezte Pyetre megrökönyödve. Egyszerűen nem fért a buksijába, hogyan tarthatna egy olyan nagyhatalmú ember, mint Kardiff nagyura egy törékenynek és védtelennek látszó, fiatal nőtől?!
- Hosszú sora van annak - sóhajtott Celica szomorúan. - Egyszer talán majd elmesélem. Most azonban, szeretném bemutatni neked két kis barátnőmet! - mondta, és karjaival hátranyúlva, előrekarolt a két oldalán, egy-egy szaporán pislogó kislányt.
- Bemutatom neked Rea és Ani Bergont!
- Rea vagyok - biccentett fejével az egyik kislány.
- Én pedig Ani - kontrázott rá a másik és kérdőn hozzátette: - És téged, hogy hívnak?
- Pyetre - válaszolt a kisfiú zavartan, miközben szemét a lehető legtágabbra nyitva próbálta megnézni magának a lánykákat a félhomályban. Embergyerekek voltak.
- Milyen Pyetre? - kérdezte Rea.
- Hát, csak egyszerűen; Pyetre - vonta meg vállát Pyetre, magában mélységesen csodálkozva a kislány értetlenségén.
- Az nem lehet! - toppantott lábával dacosan Rea. - Minden embernek két neve van!
- Hát... - kezdte volna zavartan a kisfiú, de Celica közbevágott:
- Aki ilyen kíváncsi, az hamar megöregszik! - kacagott fel csengő hangon, és most összeborzolta, Pyetre-é után, az akadékoskodó kislány fürtjeit is.
- Elárulom nektek, - hajolt a nő a két kislányhoz -, hogy Pyetre nem embergyerek, hanem tünde kisfiú...
- Tünde?! - néztek elkerekedett szemekkel a lánykák Pyetre-re, sőt Ani még meg is tapogatta az ettől mélységesen zavarba jövő kisfiúnak a fajtájára jellemző hegyes fülét.
Pyetre nem értette, miért olyan különleges, ha az ember tünde?!
- És hol vannak a szüleid? - kérdezte aztán Rea.
Celica sejtette, sőt mi több, biztos volt benne, hogy Pyet-re apátlan-anyátlan utcagyerek, aki nem ismerte vagy ismeri a szüleit, tehát erre a kérdésre nem igazán tud válaszolni. Azonban nem akarta, hogy elakadjon az ismerkedő beszélgetés fonala, így tettetett könnyedséggel szólt a kisfiúhoz fordulva.
- Tudod, Pyetre, Rea és Ani nem itt születtek, hanem az Azúr-tenger partján, Tantin városában és...
- Hűűű, hát akkor, hogy kerülnek ide? - vágott közbe csodálkozva a kisfiú. - Hiszen az Azúr-tenger nagyon-nagyon messze van!
- Karavánnal jöttek, a sivatagon keresztül - magyarázta Celica türelmesen, majd látva Pyetre szemeiben az értetlenséget, szomorú, halk hangon folytatta: - Tudod, az ő szüleik kalmárok voltak. Egész családjuk együtt utazott a fűszerekkel megrakott karavánjukkal, mert Remona városába akartak menni. Meg akarták látogatni az ottélő rokonaikat. Aztán,.. - Celica szava itt elakadt egy pillanatra, mert nem is tudta hirtelenjében, hogyan folytassa, hogyan mondja el Pyetre-nek a két kislány tragédiáját. De végül erőt vett magán, és folytatta:
- ...Aztán útközben, az egyik napon - sóhajtott -, ennek a gaz Merklionnak a zsoldosai rajtuk ütöttek és kirabolták őket. Persze úgy, hogy... - akadt el Celica ismét a mesélésben egy pillanatra -, szóval úgy, hogy soha ne derülhessen ki, kik is voltak a rablók tulajdonképpen...
Pyetre gyomra, aki megérezte a szavak mögött lapuló szörnyűséget, immár másodszor szorult össze igen rövid időn belül, igen kicsire.
- Csak Reának és Aninak kegyelmeztek és hozták magukkal... Merklion valószínűleg ugyanazt a sorsot szánta nekik, mint neked, Pyetre - fejezte be a Bergon család tragikus történetét Celica.
A rongyos kis csavargó együtt érzően nézett az emlékek és az előrelátható jövő felrémlő képeinek hatására szipogni kezdő leánykákra, majd hozzájuk lépett és megfogta mindkettőjük kezét.
- Ne sírjatok! Ha felnövök, harcos leszek!.. - mondta nekik elszánt bizonyossággal. - Legalább olyan nagy harcos, mint a fajtámbéli Ryanlo, vagy még inkább olyan, mint amilyen az ardípiai Randon lovag, és akkor majd bosszút állok ezeken a gonoszokon!
- RANDON! - sikoltott fel Celica, meghallva ezt a számára oly kedves és oly sokszor megsiratott nevet. Szinte vadul penderítette maga felé e váratlan érzelemkitörésétől megdöbbent kisfiút.
- Randont mondtál, ugye? Milyen Randon, mi a másik neve? Honnan ismered? Meséltek neked róla? Hol van ő most?
Pyetre először csak tátogni tudott a kérdésözön hallatán, majd kihúzta magát, és büszkén mesélni kezdte azt, amit Randonról, a leghíresebb harcosról mesélt neki egy, a távoli Swang birodalomból érkezett kereskedő.
- Randon nagy és bátor harcos - vágott bele. - Túl a sivatagon, túl a Kék-hegyeken és még annál is messzebb van a Swang birodalom, melynek királyát úgy hívják, hogy Anakin. Anakin király éppen akkor vívta háborúját az országára törő gaz tampin hordák ellen, amikor Randont arra vitte útja. Randon beállt Anakin király seregébe, és olyan hősiesen harcolt, hogy a háború után Anakin király hercegi rangot adományozott neki. Randon azonban nem maradt a Swang birodalomban, hanem tovább vándorolt, mert...
- Honnan jött ez a Randon nevű hős? - kérdezett közbe Celica izgatottságtól elfúló hangon. - És hová, merre ment tovább? Mit tudsz még róla?
Peter rendíthetetlenül folytatta:
- Hogy honnan jött és merre tart azt senki sem tudja. Csak annyit tudni, hogy ardípia havas felföldjén született. És még azt tudom róla, hogy ő volt az is, aki az emberevő benkesi óriást legyőzte. Mert Randon mindig az igazságért küzd és segít az elesetteken! - mondta lelkesülten a kisfiú, majd bizonytalanul tette még hozzá: - És azt beszélik a népek, hogy Randon átkelt a Kék-hegyeken és most lehet, hogy errefelé tart...
Celica pihegve hallgatta Pyetre beszámolóját, és szinte magába itta annak minden egyes szavát és most hangos örömmel kiáltott fel.
- Errefelé?!
Bár még nem egészen tudta felfogni, de a lelke mélyén érezte, hogy ez a Randon, az a Randon vagyis az ő testvéröccse! De rövidesen megvilágosodott benne az is, hogy miért vándorol Randon egyre tovább, lehet, hogy éppen erre.
Hát persze, - gondolta fellelkesülve -, engem keres! Hiszen, ha túlélte azt a borzalmas éjszakát - töprengett tovább magában -, akkor a későbbiekben biztos elmondták neki a megmentői, hogy Merklion engemet nem ölt meg, hanem elhurcolt magával!
A tudat, hogy az öccse, Randon él és őt keresi, új erőt öntött belé. Mindennél hatalmasabb erőt, amely reményt és nyugalmat adott neki. Így immár boldogan mosolyogva kezdte figyelni az időközben a dohos, sötét cella sarkába vetett szalmára kucorodott gyerekeket, akik a külvilágról teljesen megfeledkeztek, és nevetgélve beszélgettek. Az ő gyermeki fantáziájuk még képes volt kirekeszteni a rideg valóságot és teljes odaadással tudtak belemerülni a mesék csodabirodalmába...
Pyetre éppen belekezdett volna egy új, minden eddiginél izgalmasabbnak ígérkező mesébe a Kék-hegyek urairól, a griffek és a vendígók harcáról, amikor élesen megnyikordult börtönük nehéz ajtaja. Pyetre-be azon nyomban beléfagyott a szó és mind a négy szerencsétlen rab félelemtől elszoruló torokkal, de kíváncsian figyelte, vajon ki fog feltűnni az ajtó világos négyszögében.
Nem kellett soká várniuk. Mint valami rosszindulatú, vörös látomás, Merklion jelent meg az ajtóban. Kezében egy félelmet keltő korbácsot lóbált hanyagul és vérfagyasztó negédességgel csak ennyit mondott:
- Celica, kismadaram... Gyere!


*


Az erőd mélyén kanyargó kazamatában Merklion sápadt arcán ördögi vigyorral követte az előtte lépkedő Celicát. De magában bosszankodott, mert idegesítette a csörtető őreivel és vele, a kínzójával mit sem törődő, büszke, egyenes tartással lépkedő lány.
A bűzös fáklyák kísértetiesen táncoló lángjainak visszfényében meg-megcsillantak a salétromtól csipkézett, nyirkosságot lehelő, boltíves falak. A folyosó síri csendjét megtörő lépteik zajára kövér patkányok szaladtak szét és a birtokháborítók elől a fal repedéseiben kerestek menedéket. Onnan lesték apró, de okosan gonosz gombszemeikkel, a földalatti birodalmukba tolakodó embereket.
A labirintust belengő, kellemetlenül hűvös, rothadásszaggal terhelt légáram megborzongatta Celicát, de ez természetesen nem kerülte el a fekete mágus figyelmét sem. Mi több, Merkliont egyenesen jókedvre hangolta a lánynak az akár a félelem jeléül is értelmezhető borzongása. Azonban nem szólt egy szót sem, csak korbácsával csapott egyet csizmába bújtatott lábszárára. A fonott sárkánybőr csattanása a lábbelin olybá tűnt, mint egy jeladás, mert a kis csapat a folyosó végére ért és megállt egy hatalmas, masszív vasajtó előtt. A két fáklyás darabont tudva dolgát, durván magukkal rántva Celicát, félreálltak, hogy uruk az ajtó zárjához férhessen.
Merklion kényelmesen kimért léptekkel, szinte ráérősen sétált előre, és övéből egy bonyolult reszelésű kulcsot húzott elő, amit azonban még nem az ajtó zárába dugott, hanem a lány orra elé tartott. Arca a rá oly jellemző ragadozó vigyorba torzult és halk, kéjesen rekedt hangon szólalt meg.
- Látod ezt a kulcsot, kedvesem?.. Ez a kulcs neked a Pokol kapuját nyitja most majd meg. Ami ezen az ajtón túl vár rád, az rosszabb lesz ezer halálnál is! Fogcsikorgatva fogod átkozni az anyádat, hogy miért is szült meg erre a világra!.. Ha-ha-ha!
Merklion szavait kísérő rekedt kacagását tompán verték vissza a kazamata boltíves falai. De önnön gonoszságán mulatva nem vette észre, hogy saját emberei is idegesen toporogva és félelemmel a szemükben hallgatták ördögi kinyilatkoztatását. Egyedül a kiszolgáltatott, gyenge nő, Celica állta rezzenéstelen tekintettel a varázsló szónoklatát és nyugodtan nézett a sárga fényben izzó szempárba.
- Megölni, megölhetsz - vágott vissza eltökélt hangon -, de megtörni soha sem fogsz tudni, te démon!
- Nem is akarlak már megtörni, te cafka! - rikácsolta a dühtől nekivörösödve Merklion. - Rég letettem róla. Viszont megölni, meg foglak! Azzal a kurafi testvéreddel együtt foglak majd feláldozni a Sötétség Fejedelmének oltárán!.. De addig is el fogod szenvedni a Pokol összes kínját itt! - mutatott a komor vasajtóra, és vigyorogva tette hozzá: - A végén már te magad fogsz rimánkodni azért, hogy szívedbe döfjem az áldozókést!
Ezzel Merklion elfordult a lánytól és az ajtó zárjába tolta, majd egy erőteljes mozdulattal elfordította a kezében tartott kulcsot. A rozsdás zár csikorogva engedett az erőszaknak, és az ajtó feltárult.
Celica önkéntelenül is megremegett attól, amit a fáklyák lobogó fénye megvilágított odabent.
A vaslemezekkel borított falakról láncok, a láncokon összeaszott emberek és más lények tetemei lógtak. A levegőben mindenhol pókhálók lebbentek a hirtelen támadt huzatban. Az irtóztató pókfonadékok legtöbbjében pedig ott tanyázott a gazda is, egy-egy iszonyúan nagy, félelmetes és undorítóan kövér pók... Azért pedig, hogy teljes legyen ez a pokoli látomás, a padlón minden-felé csontok és koponyák fehérlettek.
Merklion figyelmét természetesen nem kerülte el a lány borzongása. Gúnyosan meghajolt Celica előtt, majd egy hirtelen, durva mozdulattal betaszította a terembe.
Celica kis híján orra bukott a lökés erejétől, de az utolsó pillanatban tántorogva ugyan, de sikerült megállnia egy, a földbe ékelt vascölöpbe kapaszkodva. Iszonyodva lökte el magát tőle. Most már hiába is próbálta, képtelen volt palástolni rémületét. A savanyú, rothadástól bűzös levegő marta az orrát és úgy érezte, rögtön elájul. Szédelegve, remegve pillantott a terem mélyére. Bár ne tette volna!.. A hátsó falról egy kovácsolt, fém domborműről maga a Sátán nézett vele farkasszemet...
- Nos, hogy tetszik az új lakosztályod? - hallotta a háta mögül Merklion önelégült hangját.
A félelemtől félájult lány azonban összeszedte maradék erejét és varázsló felé fordult. Mélyen a férfi szemébe nézett, és kemény hangon válaszolt:
- Még mindig jobb, mintha veled kéne egy szobában laknom!
- Úgy? - kérdezte fenyegetően Merklion és megsuhogtatva kezében tartott korbácsát, végig vágott vele a lány mellén. Celica felnyögött és a földre rogyott a kegyetlen ütés erejétől. Durva darócruháján átvöröslött kiserkenő vére. A vér látványa viszont mégjobban megvadította Merkliont és teljes erejét beleadva ütlegelni kezdte a földön kuporgó, védtelen lányt.
A varázsló ütemesen verte Celicát és minden egyes, újabb meg újabb csapáshoz lihegve tette hozzá:
- Úgy?!.. Úgy?!.. Úgy?!
A korbács csak suhogott, suhogott, de Celica de Sanditon azonban ebből már semmit sem érzett. Megkímélte őt a fájdalomtól az ájulás jótékony önkívülete, mely már az első néhány ütés után eltakarta előle fátylával a világot.



*

Mikor Celica végre magához tért, úgy érezte, eleven tűz égeti egész testét. Tagjai lüktettek, háta, melle egy merő parázs volt. Feje tompán zúgott. Vett néhány mély lélegzetet, aztán erőlködve kinyitotta a szemét. De le is hunyta nyomban, mert arcától néhány centire egy rémületes, sárga tűzben égő szempárt látott, mely élénken vizslatta eszméletét. A rákövetkező pillanatban pedig megcsapta már orrát a varázsló bűzös lehelete is.
Merklion megkönnyebbülve látta, hogy a lány túlélte az ütlegelést. Ennyi elég is volt neki. Vigyorogva hátrébb lépett tőle és újfent megsuhintotta korbácsát a levegőben.
Celica teste ösztönösen megrándult a hangra, hogy elhúzódjon a korbács útjából, de valami visszatartotta. Akkor eszmélt rá, hogy csuklóinál fogva, erős bőrszíjakkal egy, a falból kiálló vaskarikához kötözték fel. Valami nyomta a hátát, ezért kínlódva félrefordította a fejét, hogy megnézze mi az s mikor ráébredt, hogy hátát a kovácsolt ördögpofa nyomja, mert elé kötözték, rémülten kapta vissza tekintetét Merklionra, aki csendes, önelégült örömmel figyelte a szerencsétlen lány vergődését.
- Te magad vagy a sátán! - vetette oda neki suttogva, de gyűlölettel telt hangon Celica.
- Nem, kedvesem, nem én vagyok. De ne aggódj, hamarosan megismerheted őt is! - vigyorgott a varázsló. - Most azonban, egy rövidke időre, kénytelen leszek, és magadra hagylak. Tudod, az uralkodás gondjai... Na, de addig is ismerkedj új otthonoddal! - bókolt a lány felé udvariasságot mímelve, aztán sarkonfordult és öles léptekkel kisietett a teremből. Két darabontja pedig fürgén szedte a lábát, hogy uruk nyomában tudjanak maradni, és mielőbb szabaduljanak e rémséges helyről...
A távozók után becsapódó súlyos vasajtó döndülése még sokáig visszhangzott az elgyötört Celica fülében. Fejét lassan lehorgasztotta és egy halk, elhaló fohász hagyta el ajkát:
- Ó, Randon! Kérlek, ha valóban élsz, gyere és szabadíts meg, mert már nem bírom sokáig!.. - suttogta és újra elájult.