Randon és Celica összeölelkezve álltak a palota bejárata előtt, a lépcsősor tetején. A lány immár durva daróc ruháját feledve, királynői pompában ragyogott. Mellettük Ant foglalt helyet. A fiú lehajtott fejjel állt, arcán halovány mosollyal nézett le két oldalán a belécsimpaszkodó, még mindig sápadt arcocskájú húgocskáira, Reára és Anira. Kicsit odébb tőlük ácsorgott szerényen, Harrin, mellette pedig a büszkén feszítő kis tünde gyerkőc, Pyetre. Körülöttük a téren emberek, tündék, orkok és törpök vegyesen, - Kardiff lakói, kik lelkesen, hangos hurrázással ünnepelték a hősöket immár második hete szinte egyvégtében. És most elérkezett a búcsúzás pillanata: Randon de Sanditon lovag elhagyni készült a várost.
- Biztos, hogy el kell menned? - kérdezte halkan Celica és könnyektől csillogó szemét Randonra emelte. Alig talált rá halottnak vélt testvéröccse s máris el akarta hagyni őt.
- Tudod, hogy mennem kell, Celica - felelte rekedten a harcos. - Délről rémisztő híreket hozott az a vándorkereskedő... Nem nézhetem tétlenül, hogy az a Hattrakleez nevű hadúr kényére-kedvére gyilkolja az ott élő embereket!
Celica megadóan sóhajtott és bólintott. Testvéröccse igazat beszélt arról a hadúrról, de ugyanakkor a lány tudta, hogy miután eltemették Lídianát, Tharkelt és azt a szegény tündét, Vyctrimont, azóta Randon csak komor arccal, helyét nem lelve ténfergett a palotában s kerülte az ő tiszteletükre rendezett újabb meg újabb ünnepségeket és bálokat. A lovag leszámolt szüleik gyilkosával, Merklionnal és kiszabadította őt, a testvérét, de ugyanakkor elvesztette szerelmét, Lídianát...
A lány felidézte magában öccse arcát, mikor Randon szinte fellélegzett, ahogy meghallotta annak a bizonyos Hattrakleeznek a nevét és kegyetlenségének hírét. Azóta nem volt maradása.
Celica szíve szerint öccsével tartott volna, de tudta, Randon ebbe úgyse egyezne bele. Na meg, Kardiff lakossága a minap megválasztotta őt királynőjévé... Maradnia kellett.
- Vigyázz magadra, Randon! - suttogta.
A lovag két keze közé fogta nővére arcát és kedvesen rámosolygott.
- Te meg a népedre, és rájuk - intett szemével Ant és a két kislány felé, mert a fiú úgy döntött, hogy még egy darabig Kardiffban maradnak.
Aztán megcsókolta Celica arcát és Harrinhoz fordult:
- Te mikor indulsz, barátom?
- Mi még maradunk egy-két napig - felelte a kis nomád.
Randon csodálkozva nézett rá.
- Hogy hogy, "mi"?!
- Hát ő meg én - bökött nevetve Harrin a mellette álló és szélesen vigyorgó tünde kisfiúra. - Pyetre úgy döntött, velem tart és harcos lesz.
- Bizony ám! - erősítette meg szavait lelkesen a kisfiú.
- Úgy legyen! - mosolygott rá a lovag, aztán visszafordult nővéréhez és még egyszer megölelte.
- Az istenek legyenek veled, Celica - mondta rekedten, majd sarkonfordult és leszaladt a lépcsőn az ott békésen álldogáló Kentához és felpattant rá.
A ló felágaskodott és szinte vidáman nyerített egyet, hogy ismét gazdáját érezte a hátán.
- Az istenek legyenek veletek! - kiáltotta a lépcsősor tetején álló barátai felé még egyszer a lovag, aztán a szétváló és éljenző városiak sorfala között kivágtatott a városból.
- A Fehér Sárkány ereje segítsen meg utadon, öcsém! - suttogta Celica.





VÉGE