Azóta, hogy Randon maga mögött hagyta Alabant, az Élet Völgyét, már háromszor kelt fel a Nap s járta végig megszokott útját az égen és bukott alá a messzeségben, vérvörösre festve a sivatag felett az égboltot.
A bajnok, Kenta nyergében felágaskodva figyelmesen fürkészte végig a lemenő Nap fényében varázslatos színekben pompázó pusztaságot. De nem pusztán arról volt szó, hogy Randon gyönyörködni akart volna az alkony varázsában. Nem. Nyomósabb oka volt erre: sürgősen keresnie kellett egy szélvédettebb buckát, mielőtt végleg sötétség borult volna a tájra, mert az, ha az éj hidegétől nem is, de legalább a dermesztő széltől oltalmat nyújthatott a kimerült vándornak és hátasának.
A sivatag, ez a nagy és kietlen természet alkotta szörnyeteg ugyan még jócskán lehelte magából a forróságot, de Randont nem vezette félre ez a csalóka, meleg kipárolgás. Sokat tapasztalt vándor volt. Tudta, hogy már csak néhány röpke óra kell hozzá és a sivatag magára ölti sötét és dermesztően hideg éjszakai álarcát. Így hát Sanditon lovag szemét erőltetve próbált valami megnyúlt árnyékot vető, nagyobb homokdűnét felfedezni az egyre sűrűsödő homályban.
Még kétszer sem járatta végig tekintetét a horizonton, mikor pillantása megakadt valami fura dolgon: keselyűk köröztek igen alacsonyan, mintegy kétmérföldnyire, tőle még délebbre. Randon szemét összehúzva fürkészte a dögmadarak röptét. Aztán az ott elterülő sivatagot vette szemügyre, de nem látott mást arra, csak néhány kisebb dűnét. A keselyűk röpte azonban mást sejtetett. Egészen mást...
Randon rossz előérzettel, és vegyes gondolatokkal fejében ereszkedett vissza nyergébe, majd sarkával finoman megbökve a fáradt Kenta oldalát, lassú ügetéssel elindult a keselyűk által jelzett hely felé.


*


Két napja volt, hogy Lídiana az utolsó korty vizet, az élet utolsó gyöngyét bátyja sebláztól cserepes ajkai közé töltötte. ő maga harmadik napja, hogy nem ivott és tudta, érezte, számára is talán már csak néhány óra maradt hátra az életből. Mozdulni sem volt ereje már. Hanyatt feküdt a porban, nem messze eszméletlen testvére testétől. Teljesen kimerült. Nem maradt ereje rá, hogy bevonszolja bátyját és magát a sátruk hőségtől és hidegtől egyaránt oltalmat adó ponyvája alá. Arra gondolt, most már úgyis mindegy. A halálra készült. A szállongó portól égő szemekkel figyelte a sivatag reáboruló, felhőtlen egén köröző keselyűket. Bár a teljes kiszáradás határán volt, mégis egy könnycsepp buggyant ki szeme sarkából a látványra és folyt végig szép arcán. De a sivatagot nem hatotta meg, bár egének kegyetlenül szikrázó kékje lassan és közömbösen, a vörös különböző árnyalatain keresztül a feketébe süllyedt.
Ez lesz az utolsó éjszakánk - gondolta a lány, miközben nyelvével végignyalta a szomjúságtól feldagadt és cserepes ajkát. Érezte, eljött a pillanat, hogy számot vessen életével. Azzal a tizennyolc évével, melyből kis híján mindet boldogan és gondtalanul élte le. Szülei tehetős kereskedők, Tauntin város megbecsült polgárai voltak. Boldog szeretetben élt velük és bátyjával, nameg két kis húgocskájával. Gondtalanul teltek napjai. Az Idő szárnyának suhogását nem is érzékelve nőtt fel és vált gyönyörű nővé az Azúr-tenger napfényes kikötővárosában, Tantinban. Ott simogatott a Nap és nem korbácsolt sugaraival, mint itt, a sivatagban. Ott sós illatokat röpítő szellő játszott a lányok hajával és uszályán sirályok vitorláztak vijjogva, míg itt dögkeselyűk köröznek, és rekedt rikoltozásukat viszi a szél...
Mindennek vége! - gondolta szomorúan s közben eszébe jutott, hogy milyen vidám hangulatban indult útnak nem is oly rég népes családjának körében. Nem látták, nem láthatták előre a jövőt, mert az Idő eltakarta azt előlük palástjával... Céljuk a távoli Remona városa volt, ahol édesapjuk testvérét akarták meglátogatni, hogy eltöltsenek néhány hetet a távol élő nagybácsi udvarházában. Ez volt az ok, amiért családja útrakelt és elkísérte az épp Remonába tartó, távoli szigetek fűszereivel megrakott karavánjukat.
Soha nem fogunk már megérkezni! - merengett keserűen Lídiana.
Hetedik napja vándoroltak már a kietlen pusztaságban, mikor a rablók megtámadták őket. De nem holmi közönséges útonállók voltak, az rögtön látszott rajtuk. Egyforma, denevér sziluettjével díszített vértjük elárulta ezt. Viszont kegyetlenség szempontjából a legkegyetlenebb rablóknál is kegyetlenebbek voltak!
Mikor lerohanták családjának karavánját, a kis csapat ugyan felvette a harcot és védekezett vitézül a túlerő ellen, de mindhiába. Szülei és bátyja rövidesen a többi lemészárolt, szerencsétlen utazó között hevert. Húgait elragadták a haramiák. ő pedig csak édesapjának köszönhetően maradt életben, aki az utolsó pillanatokban az egyik szekér alá lökdöste be, majd testével eltakarva lányát, korosodó ember létére bátran küzdött, míg aztán egy, a fejére mért iszonyú erejű szekercecsapástól aláhanyatlott. Ez volt a harc utolsó mozzanata, amit Lídiana még látott, mert ekkor elájult.
Mikor magához tért, csend ülte meg már a tájat. Csak néha hangzott fel egy-egy fájdalmas nyögés. Nehézkesen kimászott az őt rejtő szekér alól és a szanaszét heverő halottak közt botladozva ment arra, ahonnan a nyögéseket hallotta. Odaérve bátyját, Antot pillantotta meg maga előtt a földön. Teste vérben úszott.
- Segíts, Lídiana, segíts! - nézett a súlyosan sebesült ifjú esdeklően húgára.
- Máris, Ant, máris! - szakadt ki a szó sírva a lányból és közben vadul forgatta a fejét, hogy hol találhatna hirtelenjében valamit, amivel beköthetné bátyja iszonytató sebét, mely ott tátongott az oldalán, csípője fölött és félő volt, hogy ha nem csinálnak vele sebtiben valamit, hogy elálljon a vérzés, akkor kiröppen rajta a fiú lelke.
Végül, jobb híján, Lídiana saját alsóruháját tépkedte gyors mozdulatokkal csíkokra és kötést rögtönzött belőle testvére sebére.
Miután, úgy ahogy sikerült bekötöznie Antot, odaszaladt az egyik közelben heverő, agyondöfött málhás öszvérük teteméhez és leoldotta oldaláról az odaerősített vizes tömlőt, majd gyors léptekkel visszatért Anthoz és megitatta. Utána leroskadt fivére mellé és sírva fakadt.
Így kezdődött hát a már lassan egy hete tartó tortúrája a két testvérnek. Lídiana keményen harcolt és mindent megtett, hogy életben maradjanak. Miután szüleit a többi áldozattal együtt eltemette a puha homokba, nekiállt és összeeszkábált egy sátrat, melynek árnyában meghúzódhattak a tűző Nap izzó sugarai elől. De mégis, ahogy teltek múltak a napok, be kellett látnia, hogy minden ténykedése hiábavalónak bizonyul, mert vizük lassan, de biztosan fogyott el. A szerencsétlen lány végül megértette, hogy a rablók piszkos munkáját a kegyetlen sivatag fogja bevégezni.
A lány már nem tudott sírni sem. Nem voltak könnyei. A szomjúságtól torka égett, szája fájt és kirepedezett. Úgy érezte, testét szinte karmok gyanánt szaggatják a Nap tüzes sugarai. Szemei fokozatosan lecsukódtak, és lassan átadta magát annak az ájulásszerű, álomtalan alvásnak, melyből lehet, hogy soha többé nem fog már felébredni.


*


Kenta patái ütemesen verték a sivatag könnyen szálló porát. A távoli, titokzatos dűnék kezdtek kibontakozni és valami egészen másnak tűnni, mint holmi közönséges homokbuckáknak. Ezt látva Randon combjainak izmait egy pillanatra megfeszítette és nyelvével csettintve ösztökélte vágtára lovát. Az okos állat, értve gazdája jelzését s bár inai remegtek a fáradtságtól, mégis nekiiramodott, így Randon néhány perc múltán megláthatta, hogy amit ő a távolból dűnéknek nézett, az nem más, mint öt felfordított utazószekér roncsa, köztük pedig valami sátorszerű tákolmány.
A szekerekhez érve Kenta prüszkölve lépkedett át az igavonó lovak bűzlő tetemén, majd remegő inakkal állt meg a kezdetleges sátor mellett. Az ifjú Sanditon fürgén lecsusszant lova hátáról, és a sátorhoz lépve felhajtotta annak ponyváját.


*


Lídiana először holmi jótékony álom játékának vélte azt, amit érzet: hűs, életet adó víz simogatását érezte ajkain... De mikor aztán a következő kortyocska is lecsúszott kiszáradt, égő torkán, már tudta, hogy nem csupán valami csalóka álom tréfája az, amit érez. Lassan kinyitotta szemét, de le is hunyta nyomban. Nem hitte, amit lát: sátruk közepén egy vígan pattogó kis tűz táncoló lángnyelveinek fényében egy fiatal férfi szép, szabályos vonású arcát látta maga előtt egy pillanatra. Újra kinyitotta a szemét és tényleg: a fiatal harcos ott volt. Lídiana érdeklődve vette szemügyre a férfi arcát. És az viszont: az idegen harcos ragyogó, mélykék szemének tekintete feszülten kutatta az éledező lány vonásait. Végül összekapcsolódott tekintetük. Lídiana egy röpke pillanatig elmerült a kék szempár szomorú örvénylésében, majd suttogva megszólalt.
- Köszönöm,.. uram!
- Nincs mit köszönnie, kisasszony - felelte az ismeretlen csendesen, de tiszta, zengő hangon. - Örülök, hogy erre vezetett utam és segíthettem önökön. Minden vándor így tett volna.
Ezzel a férfi felállt mellőle és odalépett testvére mellé. Lehajolt hozzá és óvatosan megemelve annak fejét, egy aprócska korty vizet töltött a fiú cserepes ajkai közé. Ant mohón nyelte le az életet adó folyadékot és lihegve nyögte:
- Még!
- Nem - mondta higgadtan az idegen. - Most egyelőre nem szabad többet innod, barátom.
- Uram - szólt Lídiana. - Ön megmentette az életünket. Köszönöm ezt Önnek bátyám nevében is!
- Ugyan, kisassz...
- Ne szabadkozzon, uram! - vágott az ismeretlen szavába a lány. - Ön az utolsó pillanatban érkezett s nem sajnálva tőlünk víztartalékát, megmentett bennünket a szomjhaláltól.
Randon - mert természetesen _ volt az idegen -, a dicsérő szavakra zavartan hajtotta le a fejét, majd odanyújtotta vizestömlőjét a lánynak.
- Igyon még, kisasszony!
Lídiana nem kérette magát: elvette és ajkához emelte a butykost. Lassan, kis kortyokban ivott. Élvezettel ízlelgette az élet ízét. Randon szótlanul figyelte mozdulatait. Gyönyörűnek találta a lányt: magas volt és karcsú. Arcának vonásait mintha csak szobrász mintázta volna és a régen élt tünde királynők szépségét idézték, de ugyanakkor egy lenyűgöző egyéniséget hagytak sejtetni. Bőrének aranybarna árnyalatával ellentétben vállán aláomló rakoncátlanul göndörödő hajzuhataga hollószárny fekete volt. Feltűnően mélykék szemeiben értelem és pajkosság csillogott. Ajka szép metszésű volt és egy kicsit durcás. Álla határozott, nyaka kecses. Testének arányaiban és vonalaiban a legszigorúbb bíráló sem talált volna kivetnivalót. Randon, bár maga sem vette észre, szomjasan itta magába e ragyogó teremtés látványát.
Mikor végül Lídiana elvette szájától a tömlőt, mélyen sóhajtott és kézfejével kecsesen megtörülte száját. Mosolyogva nyújtotta vissza Randonnak a butykost.
- Köszönöm!
Randon visszamosolygott a lányra, miközben elvette tőle a jócskán meglappadt vizestömlőt. Aztán Anthoz fordult és újra itatni kezdte a sebesült fiút, aki azonnal mohón nyelni kezdte az ajkai közé csorgó vizet. A harcos közben megint Lídianára nézett.
- Az én nevem, Randon de Sanditon, hölgyem, és ha megengedi, szeretném megtudni, hogy mi történt önökkel? Nomád rablók támadták meg a karavánjukat?
Lídiana szinte nem is hallotta a férfi kérdéseit, úgy megdöbbent azon, hogy az az ismeretlen vándor harcos, aki ott guggol előtte alig kétlépésnyire csupán, nem más, mint az oly nagy hírnévnek örvendő bajnok, Randon de Sanditon lovag!.. Még az udvariasságról is megfeledkezve kérdezett vissza.
- Te... Hmm, ön lenne Randon?!
Sanditon lovag szívből nevetett fel, látva Lídiana kislányos zavarát.
- Igen, én vagyok Randon - bólintott. - De ha szabad kérnélek rá, akkor tegezzél a továbbiakban, jó? Tudod, ilyen kietlen vidéken furcsa, ha a vándorok magázódnak.
Lídiana zavarát feloldotta a messzeföldön híres férfi kedves, fesztelen modora. Visszanyerte nyugalmát és bár helyzetük nem volt éppen vidámnak nevezhető, kacagva válaszolt, de most már ő is tegeződve.
- Jó, rendben van, tegeződjünk - mondta s közben kezét a férfi felé nyújtotta. - Az én nevem, Lídiana Bergont. A fivéremet pedig - intett fejével a földön fekvő, sebesült testvére felé -, Ant Bergontnak hívják. És... és nagyon örülök, hogy személyesen is megismerhettelek, Randon!
A bajnok megfogta a lány feléje nyújtott aprócska kezét, mely szinte elveszett az ő hatalmas markában, majd ráhajolt és csakúgy, mintha éppen valami főúri bálon találkoztak volna, egy csókot lehelt rá. Lídiana elpirult ettől a csak uralkodó és főnemesi hölgyeknek kijáró gesztustól. Zavartan kapta vissza a kezét, majd tétován odalépett a még az öntudatlanság határán lebegő bátyjához és megigazította rajta a takarót. Aztán leült testvére mellé és sóhajtva így szólt:
- Azt kérdezted az imént, Randon, hogy mi történt velünk. Nos, úgy ahogy azt sejtetted, én és az egész családom és persze kíséretünk is, áldozatául estünk egy rablóbanda támadásának... De nem nomádok voltak. Az látszott a ruhájukon. Egyforma vértjük volt, denevér alakjával díszített, mint a pajzsuk...
Randon elhűlve kapta fel a fejét, mert neki is voltak emlékei a denevérmintás vértekről... De nem szólt, mert nem akarta megzavarni a lányt. Csak a keze szorult ökölbe.
Lídiana pedig, ki nem figyelt fel Randon döbbenetére, folytatta a mesélést.
- ...S noha nem primitív nomádok voltak, kegyetlenségük felvehette volna a versenyt a legbarbárabb törzsekével is! - sóhajtott szomorúan. - Mindenkit lemészároltak, mielőtt kifosztották volna karavánunkat... Persze, csapatunk férfitagjai vitézül küzdöttek, amíg csak bírtak. De végül legyilkolták őket... Én édesapámnak köszönhetően maradtam életben. Elbújtatott. Rajtam és súlyosan sebesült bátyámon kívül csak két kishúgunk maradt életben, de őket magukkal hurcolták azok a latrok! És én... én csak tehetetlenül nézhettem ezt a gazságot!
Lídiana hangja itt már elcsuklott a kegyetlen emlékek hatására és az első könnycseppek is végigfolytak szép arcán.
Randon erre felállt a guggolásból, odalépett a zokogó lány mellé és annak álla alá nyúlva felemelte a fejét, majd a szép arcba nézett.
- Ne sírj, Lídiana - mondta neki szelíden, miközben kezével letörülte a lány könnyeit. - Ennek nem most van ideje. Inkább szeretném, ha megmutatnád nekem bátyád sebét!
Lídiana szipogva bólintott, aztán bátyához lépett, kitakarta és ugyan még hüppögve, de óvatosan nekiállt lebontani Ant derekáról a hevenyészett kötést.
Miközben a lány gyors, de óvatos mozdulatokkal tekerte lefelé a gyolcsot fivére sebéről, Randon aggodalmasan nézte a fiú arcán viruló lázrózsákat. Lassan szabaddá vált Ant oldala és láthatóvá lett rajta egy kard ütötte iszonyú seb. Randon csak egy pillantást vetett rá, de azonnal tudta, hiszen sok ilyet látott már eddigi, kalandos élete során, hogy Lídiana bátyjának semmi esélye sincs az életben maradásra. Sóhajtva felállt, majd tétován újra leguggolt a fiú mellé. Nem tudta, mitévő legyen, mit mondjon, mert nem akarta megfosztani Lídianát a reménytől. Hiszen, más se maradt neki...
A vágást tanulmányozva kérdezte.
- Mikor történt?
- Ma egy hete már éppen - felelte a várakozás izgalmától fojtott hangon a lány. - Mondd, Randon, meg fog gyógyulni?
A bajnok azonban nem válaszolt neki. Nem akarta elkeseríteni a lányt.
Ó, Vital, bárcsak itt volnál! A te varázserőd, a te hatalmad biztos tudna segíteni! - gondolta szomorúan és jobbját önkéntelenül, mintegy védelmezőleg Ant sebesülése fölé emelte.
Abban a pillanatban vakító kék fénysugár csapot ki Randon seb felé fordított tenyeréből és a haldokló fiú oldalának ütközve beborította azt. Lídiana sikoltva tántorodott hátra. Kikerekedett szemekkel meredt a csodára. Randon is legalább annyira megdöbbent, mint a lány, de volt annyi lélekjelenléte, hogy nem kapta el kezét a test fölül. Döbbent ámulattal figyelték mind a ketten, hogy a kék ragyogásban a szörnyű, elgennyedt seb fokozatosan kitisztul, majd szélei egymásfelé hajolva lassan összeforradnak. Az egész folyamat mindössze néhány időtlen percig tartott csupán és az iszonyatos seb nyomtalanul eltűnt a kék ragyogásban.
Ezt látva Randon lassan visszahúzta kezét, mire a különös kék ragyogás rögvest elenyészett.
- Ra... Randon, te varázsló vagy? - dadogta Lídiana, és félelemmel vegyes tisztelettel nézett az ifjú Sanditonra.
- Nem - felelte a bajnok. - Vagy legalábbis eddig nem tudtam, hogy ilyesmire is képessé tesz az, hogy a Fehér Sárkány erejét bírom. - tette hozzá egész halkan.
- A Fehér Sárkány erejét?.. - nézett rá ámulattal a lány. -Akkor te mégis csak mágus vagy, méghozzá a legnagyobbak egyike!
Randon nem válaszolt. Nem tudott. Szótlanul felállt és kilépett a sátorból, ki a sivatagi éj hűvösébe. Úgy érezte, szüksége van rá, hogy egyedül legyen egy kicsit. Egyedül, a fejében kavargó gondolataival...


*


Ant mélyen beszívta a levegőt és hangos sóhajjal fújta ki. Aztán rögtön ki is nyitotta a szemét. Megdöbbent. Megdöbbent, mert az eddig minden lélegzetét kínná tevő, hasogató fájdalom, mely az oldalából sugárzott szét egész testébe, teljességgel megszűnt. Gyors mozdulattal az oldalához kapott és teljesen megrökönyödve vette tudomásul, hogy ott, ahol annak az iszonytató sebének kéne tátongania, teljesen sima és hibátlan a bőre, mintha sosem szalad volna bele annak a denevérjelvényes martalócnak a fűrészélű kardja!
Szédelgett, de nem törődött vele és lendületesen felült. Első pillantása a lábainál térdelő és sírva nevető húgára, Lídianára esett.
- Mi történt velem, húgocskám? Olyan sokáig lettem volna eszméletlen, hogy közben begyógyult a sebem? - kérdezte, miközben újra végigsimította kezét az oldalán.
- De nem. Az lehetetlen! - vetette el saját kérdését. - Nem lehet, hogy még forradás se maradjon az után a förtelmes vágás után... Mi történt velem, Lídiana?!
De Lídiana nem tudott válaszolni. Még nem. Valóságos sokkot kapott, látva fivére feltámadását. Nem telt hirtelenjében több tőle, mint hogy bátyja karjaiba vetette magát és szorosan magához ölelte a döbbenettől elakadt szavú Antot.
Hosszú percekig maradtak így, ölelkezve. Aztán végül Lídiana kibontakozott bátyja karjaiból és hüppögve, nevetve, akadozó szavakkal elmesélte Antnak a történteket.
Ant Bergont hitetlenkedve hallgatta húga beszámolóját arról, hogy ki és miképp talált rájuk, aztán hogyan és milyen varázslattal gyógyította meg őt. És ha ezt nem húgától hallja és közben nem tapinthatja oldalát újra meg újra ott, ahol a halálos sebének kellene lennie, Ant nem hitte volna el a történteket. Sőt! Kinevette volna a mesélőt. De így kénytelen volt hinni. Sebe nyomtalanul begyógyult, húga előtte térdelt nevetve és kezében egy rapterbőrből készült tömlőt tartott, mely valóban nem lehetett akárkié, hiszen a rapterek, ezek a hatalmas benkes félelmetes vadonjaiban élő, vérengző fenevadak elejtésére csak néhány ember lehet képes és ezek egyike biztos, hogy Randon...
Így hát megilletődve csak ennyit kérdezett.
- Hol van most Randon?
- Az imént ment ki. Valószínűleg leszerszámozza a lovát éjszakára. - válaszolt azonnal és készségesen Lídiana, miközben újfent Ant felé nyújtotta a tömlőt.
Bátyja nem kérette magát, és mohón meghúzta a butykost. Lassú, nagy kortyokban ivott, majd miután így csillapította égető szomjúságát, egy hangos sóhaj szakadt ki belőle.
- Csodálatos ez víz! Jobban esett ez most, mint a legzamatosabb irénei borok akármelyike! - mondta, és kézfejével megtörölte száját. - Lídiana én azt hiszem, hogy...
De Ant nem tudta folytatni, mert síró-nevető húgocskája, ki szótlanul figyelte, míg ivott, most ismét nyakában ugrott pityeregve és olyan erősen szorította magához, hogy alig kapott levegőt.
Lídiana nem tévedett, mikor azt mondta Antnak, hogy Randon valószínűleg a lovával van elfoglalva. Valóban így volt. Az ifjú Sanditon nagyon szerette hátasát, Kentát, ki hű társa volt már oly sok kalandban, ezért mindig odaadóan godoskodott róla és soha nem hanyagolta el. Szorgalmasan csutakolta most is állatát. De volt még két másik ok is, amiért nem ment vissza a sátorba. Az egyik, hogy zavart volt, ami érthető, hiszen még soha nem tett csodát és nem akarta, hogy mások is lássák efölötti döbbenetét. A másik oka pedig az volt, hogy hallotta a sátorponyván át kiszűrődő hangokból, hogy Lídiana bátyja magához tért és úgy gondolta, jobb, ha Ant először a húgával beszélget el kettesben.
Randon tehát maradt és csutakolta Kentát. Közben megnyugtató hangon, szinte nem is emberi nyelven, halkan mormogott lovának. Kenta pedig, mint aki érti, időnként nagyot horkantott, mintegy helyben hagyva azt, amit gazdája suttog neki az ő titkos nyelvükön, melyet csak ők ketten érthetnek, ló és lovasa...
Mikor Randon ellátta lovát, visszaballagott a sátorhoz, de ahelyt, hogy belépett volna, megállt annak bejárata előtt. Megállt, mert meglepte, hogy egy szó nem sok, de annyi sem hallatszik ki odabentről. Eltelt néhány pillanat, végül döntött. Óvatosan félrehajtotta a ponyvát és hangtalanul belépett a sátorba.
A két testvér, Lídiana és Ant némán ültek egymás mellett, háttal a bejáratnak és merengve figyelték a sátor közepén lobogó, kellemes fényt adó aprócska tábortűz lángnyelveinek játékát. Az imént teljesen belemerültek szomorú emlékeik felidézésébe és most gondolataik messze jártak. Messze térben, messze időben... Észre sem vették volna a belépő Randont, ha a tűz lángnyelvei nem lebbentek volna egyet a bajnokkal együtt a sátorba tévedő sivatagi szél fuvallatától.
A testvérek szinte egyszerre emelték révedező tekintetüket a mellettük megálló Randonra. Elsőként Ant szólalt meg, miközben jobbját a bajnok felé nyújtva tisztelettudóan felállt.
- Köszönöm neked, Randon, hogy a segítségünkre voltál és megmentettél bennünket a biztos pusztulástól!
- Te ugyanígy cselekedtél volna a helyemben, Ant. Biztos vagyok benne. - felelte Randon, és keményen megszorította a feléje nyújtott kezet. - A kölcsönös segítségnyújtás alapszabálya a vándorló embereknek. Így hát nem jár érte köszönet. Ne is beszéljünk róla többet - tette hozzá mosolyogva.
Randon az ifjú Bergonttal egyetemben letelepedett a tűz mellé.
Ant, bár igyekezett palástolni, mégis rendkívül zavarban volt amiatt, hogy amellett a harcos mellett kucoroghat most a tűznél, kinek még akár a puszta a neve hallatán is, a legelvetemültebb martalócok is ijedten nyeltek egy nagyot, és ha tehették, nyakukat a vállaik közé húzva osontak el...
Lídiana éles női szemét természetesen nem kerülte el testvére megilletődöttsége, minthogy az sem, hogy Randon, a Rettenthetetlen Hős, a Bajnok nemkülönben zavarba jött a köszönő szavak hatására.
Ilyenek vagytok ti, férfiak! - kuncogott magában a lány. - Képesek vagytok halomszámra gyilkolni egymást vagy az éppen utatokba kerülő fenevadakat is, ha kell puszta kézzel, de ha netán úgy hozza a sors, akkor csak irultok-pirultok néhány kedves szó miatt, mint valami maszatos képű gyereklányok!..
Végül Lídiana belátta, hogy neki kell megtörnie a sátorra telepedett csendet a két gyámoltalan férfi helyett.
- Ha nem haragszol, Randon, szeretném megkérdezni tőled, merre visz utad? Ugyanis, ha nem lennénk nagyon a terhedre, akkor egy darabon veled tartanánk mi is... - mondta a lány, majd elkapva bátyja megrovó pillantását, zavartan fűzte hozzá: -
Persze csak akkor, ha megegeded...
- Természetesen - bólintott rá azonnal Randon, aki nem vett észre semmit a két testvér iménti kis szemjátékából. - De én először Délnek tartok, majd Keletnek fordulok. És ti?
- Mi Délnyugatnak kell, hogy tartsunk, sajnos - felelte húgát megelőzve Ant.
- Délnyugatnak? - nézett nagyot Randon. - De hát arra nem mehettek!.. Ha Délnyugatnak indulnátok, akkor a legközelebbi hely, ahol vizet találtok, az Remona városa!
- Épp abba a városba indultunk - sóhajtott Lídiana.
- Az addig rendben is volna, de számoltatok azzal, hogy Remona úgy, hozzávetőlegesen négynapi járóföldre van innen?! Lehetetlen, hogy élve eljussatok odáig, ráadásul gyalogszerrel - ingatta fejét kétkedve Randon.
- Sajnos, úgy vélem, Randonnak tökéletesen igaza van, kishúgom - adott igazat lemondóan a bajnoknak Ant. - Elegendő víztartalék nélkül nem indulhatunk arra, mert az valóban öngyilkosság volna. Ki kell találnunk valami mást.
- Nekem volna egy javaslatom!
- Hallgatunk, Randon! - nézett Lídiana felcsillanó szemmel a férfira s az nem is kérette magát.
- Nos, mint mondottam, én Délnek tartok, mert útba kell ejtenem a Halál Ormának nevezett hegyet, - Lídiana megborzongott a rémisztő név hallatán -, aztán Keletnek fordulok, mert célom Kardiff városa... A Halál Orma innen kétnapnyi járóföldre van, ha jól kilépünk. Odáig elég is lenne a vizünk, mind a négyünknek, ha nagyon takarékosan bánunk vele.
- Négyünknek? - kapta fel a fejét meglepve Ant.
- Igen, négyünknek - nevetett Randon, látva ifjú arcára kiülő döbbenetet. - Neked, Lídianának, jómagamnak és a lovamnak, Kentának.
- Ó, mekkora bolond vagyok! A hátasodról megfeledkeztem - csapott tenyerével a homlokára a fiú. - Folytasd, Randon, és elnézést a kotnyeleskedésért!
- Szóval ott, a Halál Ormának nevezett hegy lábánál - folytatta a bajnok -, mely bár elátkozott hely, mégis - úgy tudom -, fakad több, jóvizű forrás is a földből. Onnan már megfelelő mennyiségű vízzel felszerelve indulhatnátok tovább, Remonába.
Lídiana és Ant figyelemmel hallgatta Randon szavait, majd mikor az befejezte, kérdőn egymásra néztek. A bajnok türelmesen kivárt néhány pillanatig, hadd gondolja át a testvérpár az elhangzottakat, majd így szólt.
- Nos, hogy döntöttetek? Velem tartotok?
- Igen, Randon - felelte szinte egyszerre a két fiatal.
- És köszönjük - egészítette ki Ant húga nevében is.
- Szót se róla többet! - hárította el kezét felemelve Randon, hogy még idejében elvágja Ant készülőben lévő hálálkodását. Majd így folytatta: - Most pedig térjünk nyugovóra, mert holnap kora hajnalban indulnunk kell és hosszú út áll előttünk!
Alig egy fertályórával később a kis csapat már el is vackolódott. Lídiana bátyjához bújva szuszogott, míg Ant még álmában is védelmezőleg ölelte át húgát. Randon a sátor átellenes sarkában vetett vackot magának éjszakára. Köpenyébe csavarva magát aludt. Álmában arcán kisimultak az izmok, mint általában azoknak az embereknek, akiknek tiszta a szíve s ezért nyugodt az álma...
A sivatagi éj csöndjét nem zavarta meg más, mint időnként a sátor elé kikötött Kenta egy-egy hangosabb toppantása.


*


Másnap, mikor a Nap megjelent a keleti horizonton, hogy az égre hágjon, mint oly sok tíz és százezer éve már minden reggel, Randon kis csapatát már úton találta. Szapora léptekkel igyekeztek déli irányba, jócskán maguk mögött hagyva már a Bergont családot ért rablótámadás színhelyét. Libasorban lépkedtek egymás után. A sor elején Randon haladt, kezében Kenta kötőfékjét tartva. Lova engedelmesen baktatott gazdája után, patái ütemesen verték a sivatag könnyű porát, mely az engedelmes állat minden lépésnél kis felhőkben lebbent fel és szállt tova. A ló nyergében Lídiana ücsörgött, két átalvetett vizestömlő és egy elemózsiás zsák társaságában. A sort pedig a Bergont család egyetlen életben maradt férfitagja, Ant zárta, aki - egyebe nem lévén -, kardján kívül még egy kétfejű harciszekercét is cipelt a vállán.
Léptük alig-alig vert zajt a puha homokban s a kietlen tájat halotti csend ülte meg. A sivatag egyre forróbban lehelte magából a halált. S ez a kellemetlen érzet rabul ejtette a kis csapat tagját is, mert szótlanul, kedvtelenül, lehorgasztott fejjel, szinte gépiesen lépkedtek egymás nyomában. Csak egyetlen hang, hasított bele borzongatóan, időről-időre ebbe az élettelen, sivatagi csendbe, a fejük felett köröző dögkeselyűk zsákmányt remélő rikoltozása.