Az éjszaka nekünk dolgozik. Olyan észrevétlenül osonunk Cheng-gel kapualjtól-kapualjig, ahogy mondjuk, csak két néger tud az alagútban. Nem telik több időbe, mint öt-tíz perc, mikor megállunk a Hong-Kong Gyöngyének helyt adó épület tűzlétrája alatt.
- Ezen keresztül jutunk be! – mutatok fel suttogva Cheng-nek a tűzlétrára.
A kínai bólint, aztán megdöbbent. A nálam jó másfél fejjel alacsonyabb emberke helyből akkorát lendít magán, hogy elkapja a létra legalsó fokát, aztán mire azt mondhatnám, hogy „Hűha!”, már fel is húzódzkodott, és várakozva néz le rám.
Mit tehetek? Felnyújtom Cheng-nek az eddig a kezemben tartott mordályt, amit inkább érzek tehernek, mintsem fegyvernek, aztán összekapom az izmaimat és fellendítem magam. Épen hogy el tudom érni a létra alját!... Mikor aztán, néhány perces erőlködés után ott állok Cheng mellett, az első szintre nyíló tűzajtónál, áthajolok a korláton, és meglengetem a karomat.
Szerencsénk van. Az utca végén megvillan a Corvette fényszórója.
- Dale észrevett! Kezdődik a móka! – fordulok Chenghez suttogva, majd: - Gyerünk! – mondom, és határozott mozdulattal belököm a vasajtót.
Odabenn a folyosón halvány derengés fogad minket, ami a földszintről, a halkan zsongó Hong-Kong Gyöngyéből szüremlik fel. Finoman benyomom magunk mögött az ajtót, aztán csendben várunk a félhomályos lépcsőfordulóban. De nem sokáig,. Néhány pillanattal később egyre erősödő motorzúgás, majd dudálás és fékcsikorgás hallatszik, végül boruló kukák fémes csattanásai. Dale működik! – állapítom meg elégedetten, és ha lehet, hát még szorosabban lapulunk mindketten a fal mellett. És jól tesszük, mert szinte azonnal felerősödnek a földszinti zajok, majd futó léptek dobbanásait verik vissza a falak.
Próbálom számolni: egy, kettő, három… négy, öt… hat… - aztán összeolvadnak a zajok. Kivárok még néhány másodpercig, majd abban a reményben, hogy már csak néhányan maradhattak lent, a lebujban, intek Cheng-nek és nekilódulunk.
A bárpultnál lebzselő kurvák döbbent csodálkozásától kísérve ugyan, de minden ellenállás nélkül vágunk keresztül a Hong-Kong Gyöngye dohányfüsttől és szeszszagtól bűzlő termén, egyenesen a kártyaszobába nyíló ajtóig, aztán odaérve tétovázás nélkül és hatalmasat rúgok bele. Az ajtónak, annyi! Úgy szakad be, ahogy kell, és csattanva dől a földre. A következő másodperben Cheng már bent is van, de én se tökölődök, hanem utána vetem magamat.
A szobában a szokott félhomály, de furcsa állókép fogad. Cheng, szablyáját mereven tartva szegezi az előtte álló régi, kedves ismerősöm, a néhai Lio Tien Chin lófogú „Chui”-ja torkának. A kis tetű meg minden ízében remeg, mint a nyárfalevél, és a lába alatt terebélyesedő kis tócsa ékes bizonyítékul szolgál annak, hogy nem csak szimulál…
Rajta kívül, észreveszem, hogy még két másik sárgaképű gazember is ücsörög a kártyaasztal túlfelén, de azok moccanni sem mernek a rémülettől. Nem is foglalkozom velük, hanem a reszkető Chui-ra nézek, és nem vagyok emberbarát.
- Tízig számolok te férte, és ha addigra nincs a kezemben a szobor, a barátom elintézi, hogy ne kelljen tovább féltened azt a tyúkszaros életedet! – sziszegem a képébe, aztán: - Egy!
A lófogú először Cheng-re néz, de annak nem sok jót olvashat ki a tekintetéből, mert visszarebbenti rám a szemét, de úgy dönt, keménykedni fog.
- Ne csinálja ezt Spencer, mert ráfizet!
Nem győzött meg. – Kettő!
- Az embereim rögtön itt lesznek! Adja fel! – próbálkozik tovább.
- Három!
Erre elbizonytalanodik. – Rendben van, beszéljük meg! – ajánlja, de már folyik róla a víz újra – itt is, ott is.
Bőbeszédű vagyok. – Négy! A Gyémántbuddhát!
A lófogú feladja. – Megkapja!...Megkapja, csak szóljon ennek az őrültnek – itt nyel egy nagyot -, hogy vegye el a torkomtól a pengét és hozom!
- Az nem megy! Hozassa ide valamelyik emberével! Öt!
A Chi végre-valahára, de belátja, hogy nincs választása. Óvatosan félrefordítja a fejét, és kínaiul odaszól valamit az asztalnál ücsörgőkhöz, mire az egyik feltápászkodik, és a mögötte álló páncélszekrényhez lép.
- Na látja! Van magának esze! – vigasztalom, aztán: - Hat!
A lófogúról már patakokban folyik a víz, és magas kappanhangon rivall a trezoron matató társára. Az valószínűleg érti, amit én nem, mert mozdulatai felgyorsulnak, aztán még néhány másodperc és a páncélszekrény nyitva. Középső polcán, pedig ott trónol a Gyémántbuddha. Akaratlanul rácsodálkozunk…
A Chui ezt a pillanatot használja ki. Hátrarántja a torkának feszülő pengétől a fejét, majd félrelöki azt, és egy hatalmas, félköríves rúgást visz be Cheng oldalába.
Ezt követően hihetetlen sebességre gyorsulnak fel az események. Cheng összegörnyed és kiejti kezéből a szablyát. A Chui tovább támad, és üt. De Cheng megdöbbentően gyors. Baljával félrelöki a halántéka felé zúgó tenyérélt és jobbjával olyan erejű ütést helyez el a lófogú szívgödrében, hogy az hörögve hanyatlik a földre. De nincs időm gyönyörködni a látványban, mert ugyanakkor a másik két gazember üvöltve veti rám magát az asztalon keresztül. Az elsőt, a másra egyébként használhatatlan mordályom keményfa tusával segítem a jótékony önkívületbe, de még egyszer lendíteni már nincs időm a bunkóvá avanzsált lőfegyvert, mert a lecsapott kínai társa vicsorogva ugrik a torkomnak, és a földre dönt. Aztán üt. Az arcomba. Nagyot. Reccsenve törik az orrcsontom, amit kimondottan utálok, ráadásul nem is hagy rá időt, hogy keseregjek rajta, mert ujjai máris acélpántként szorulnak torkomra. A világ villámgyorsan lilul, ezért csak egyet tehetek. Elengedem a gigámnak feszül kezeket, és minden erőmet összeszedve, mutató és középső ujjamat mereven kinyújtva, a mandulavágású és vérben forgó szemekbe bököm. A mozdulat kegyetlen, de a hatása kielégítő. A kínai mind a két kezével és üvöltve kap a szeméhez, majd a fájdalomtól vonagolva lefordul rólam, de a menetnek számomra még nincs vége. Felpattanok, és sajnálat nélkül rúgom fejbe. Ettől elalszik.
Lihegve egyenesedek fel és nézek Cheng-re, de közben érzem, dől az orromból a vér. Nem törődök vele.
- Menjen, és hozza a szobrot! – mutatok Cheng-nek a trezorban ücsörgő, egykedvű tekintetű Gyémántbuddhára.
A kínai gyors léptekkel odamegy a páncélszekrényhez, de az áhítat legcsekélyebb jele nélkül emeli ki belőle a szobrot.
Már minden szép, már minden jó, hiszem naivul, de ez az a pillanat, mikor becsörtet az ajtó helyén három újabb tornázni vágyó kínai gengszter, köztük kis barátom. Li, a hegyomlás.
- Gyertek, ez zártkörű buli! – lépek feléjük kedélyesen mosolyogva, aztán átmenet nélkül ütöm le a hozzám legközelebb állót. Ez, azonban nem tartja vissza attól a nagydarab Li-t, hogy gyorsvonati sebességgel rontson a szoba másik oldalán ácsorgó Cheng-re. Aki viszont nem jön zavarba, mert miközben hárítom a harmadik macskajancsi gyenguska ütését, és a padlóra küldöm társai mellé, látom, hogy kínai barátom a sietség legkisebb jele nélkül leteszi a kezében tartott szobrot az asztalra, aztán annál gyorsabban fordul a felé csörtető Li irányába, és mikor az odaér, akkora ütést mér a monstrum orcájára, hogy belereccsennek a pofacsontjai. Ez megdöbbentő erejű ütés, viszont mégse elég, hogy megállítsa a monstrumot. Lendületből tapossa maga alá Cheng-et. Egyre azonban nem számít: Cheng lábra. De érzi. Ott, ahol az imént még heréi fityegtek.
Elragadtatottan füttyentek. Ilyen rúgást még Bruce Lee filmjeibe sem láttam! Cheng úgy rúgta talp éllel tökön az óriást, hanyatt fekvő helyzetből, hogy öröm volt nézni! Persze, Li is díjazza a produkciót; hörögve nyújtja be lemondását és csókol a padlóba.
Odalépek Cheng-hez, hogy felsegítsem, de nem él vele. Megfeszíti magát, mint az íj és talpra ugrik.
- Brávó, Cheng úr! – vigyorgok rá, de rám fagy, mert Cheng lába ismét lendül – ezúttal felém!... készülök ugyan ájulni, de aztán sehol semmi! Illetve mégis: Cheng lába elsüvít a fülem mellett, és csattanva mutatkozik be valakinek a hátam mögött.
- Köszönöm!
- Ugyan, Spencer úr, ez csak természetes! Ön is ezt tette volna! – feleli udvariasan.
- Gondolja? – tamáskodok. – Szerintem, ha megpróbáltam volna, akkor varrás mentén repedek úgy, ahogy kell!...
- Ne higgye Spencer úr! Csupán némi gyakorlás és koncentráció kérdése az egész!
- Azt mondja „némi” gyakorlás és koncentráció? – nevetek, majd: - Na jó, akkor megkérem, hogy majd a későbbiekben adjon néhány órát nekem, ha valóban csak „némi” gyakorlás kell hozzá!...Maga mennyit gyakorolta? – teszem hozzá kíváncsian.
- Ó, csak néhány órát… naponta… harmincnyolc éven át – mosolyog kedélyesen.
Lehervadok. – tudja mit? Fogja ezt a szarságot – mutatok a Gyémántbuddhára -, és menjünk!
Cheng bólint, felmarkolja a szobrot, aztán megyünk. Azaz: csak mennénk. Ugyanis, ahogy megfordulok, saját nevelésű Fire Pythonom kilencmilliméteres torkolata mosolyog a szemembe. Mögötte meg a lófogú… Ez nem az én napom! – vonom le az elszomorító végeredményt.
- Imádkozott ahhoz a balfék istenéhez, Spencer? – vigyorog a Chui, aztán rá is fagy, mert:
- És te?... Te imádkoztál már valamelyik hormonzavaros buddhádhoz? – szólal meg mögötte váratlanul egy ismerős, de nem várt hang.
A lófogú leereszti a fegyverem, mert egy másik egyre jobban nyomja a tarkóját, én pedig vidáman üvöltök:
- Ted!... Ted Crosby! Hogy a nehézség álljon beléd! Te meg hogy kerülsz ide?!
Barátom félig előlép a meredten álló Chui mögül, és az orcámba vigyorog:
- Hogyan, hogyan? Hát taxival! – vágja rá, aztán: - Lennél olyan szíves és elvennéd a stukkered ettől a félresikerült rajzfilmfigurától? – bök az orrával a lófogúra.
- Ezen ne múljon a lelki békéd! – nevetek rá, és kiveszem a Fire Pythonokm a Chui ernyedten lógó kezéből.
- Bocsánat, szabad egy szóra? – hallom ekkor a hátam mögül.
- Parancsoljon, Cheng úr! – mondom udvariasan.
- Csak egy aprócska kérdésem lenne ehhez az úriemberhez, ha megengedik!- mutat rosszéletű honfitársára, a lófogúra.
- Csak tessék, Cheng úr! Rendelkezzen vele! – engedem át nagyvonalúan a kérdezés jogát.
Cheng rögtön él is vele. A Chui-hoz lép, és pattogó hangon, de kínaiul szól a letaglózottan ácsorgó gengszterhez, majd mikor, az halkan, de szintén kínaiul válaszol neki:
Pff! Paff! Paff! – Cheng két másodpercen belül háromszor rúgja fejbe a lófogút! Illetve, ahogy elnézem, lófogai csak voltak, mert fogai itt, a lábam előtt, ő meg egy kicsit tőlem balra hever a földön!...
- Köszönöm! – hajol meg udvariasan Cheng, mintha csak az történt volna, hogy magam elé engedtem volna a liftnél…
Crosby is csak néz ki döbbenten a fejéből. – Mi? Hogy? Megmagyarázná valaki, mi történt vagy azt akarjátok, hogy hülyén haljak meg Dr. Mary McLachlan kezétől, ha visszamegyek a kórházba?! – siránkozik.
- Bagatell! Mindössze arról van csak szó, hogy valószínűleg ez a féreg ölte meg Mr. Cheng édesapját! – mondom csendesen, majd: - Na, menjünk! – noszogatom őket.
Ahogy haladunk szótlanul a kijárat felé, Crosby váratlanul a mellette lépkedő Cheng-hez fordul.
- Mondja, barátom! Maga beéri annyival, hogy az apja gyilkosa mindössze néhány ferdén nőtt fogával fizessen a bűnéért? – kérdi tőle kíváncsian.
- Mr. Crosby, a kérdéséből ítélve, arra következtetek, hogy talán nem tűnt fel magának, de az az ember meghalt – feleli a kínai elnézően mosolyogva, mintha csak arról lenne szó, hogy Crosby nem a megfelelő szögben tartaná az evőpálcikákat.
Barátom belátó. – Ja, akkor bocsánat! – feleli, és ballagunk tovább.
Az utcán, a kijárat előtt Dale ácsorog szokott módján, csípőre tett kézzel, de valami csoda folytán nem idegbeteg.
- Oké minden? – érdeklődik
Rábólintok. – Abszolút minden!
- A szobor? – faggat tovább.
Tömör vagyok. – Ott! – mutatok a mögöttem lépkedő Cheng kezében lévő Gyémántbuddhára.
- Akkor győztünk!!! – rikoltja a srác.
- Úgy van, úgy van! – bólogatok, majd: - De higgadj le, és mozgás! El kell húznunk innen minél előbb! – csitítom, és ebben maradunk.
Dale kinyitja a Corvette ajtaját, aztán mind a négyen, szépen egymás után bekepeckedünk a járgányba. Crosby és Cheng a szoborral hátra, mi ketten Dale-lel pedig előre.
Kiadom az ukázt. – Davaj! Irány Cheng úr kereskedése!
Dale bólint és indít. Óvatosan megfordul, aztán nekilódulunk.
Ahogy guruluk, eszembe jut valami. – Cheng úr, lenne olyan szíves, és előre adná nekem a szobrot? – kérdem a kínaitól félig hátrafordulva.
- Természetesen! Parancsoljon! – mondja, és már nyújtja is felém a Gyémántbuddhát.
Óvatosan veszem át tőle, aztán az ölembe téve vizsgálgatni kezdem, de már a súlyából ítélve érzem, csak „aranyos” a fiú! Valószínűleg rézből öntötték… Viszont a kő a homlokában, az gyémánt! – töprengek a figurát tapizva, aztán. Megvan!
Mintegy véletlenül nyomom meg a buddha homlokába ültetett drágakövet, és nemhiába: finoman besüllyed, és a talpazatból egy lapos kis rekesz tolódik ki. Igen finom papírt rejt. Kiemelem, de csak tanácstalanul forgatom az ujjaim közt, mert a miniatűr, kínai írásjelek olvasata nem igazán az erősségem!...
Rövid töprengés után összesodrom a papírt, majd Crosby-hoz fordulok:
- Van egy cigid?
Crosby kiakad. – Mit mondtál?!
- Van egy cigid? Blázod? Bűzrudad? Koporsószöged? Tudod, amit permanensen dugdosol a szádba, aztán meggyújtod, a végén meg kifingasz majd tőle! – magyarázom enyhén türelmetlenül.
- Persze, hogy van, csak eddig úgy tudtam, nem dohányzol! – védekezik Crosby.
- Így is van! – bólintok. – Kivéve, ha rendkívüli világnapot tartok, mint például most!
- Ja, az, más! – mondja Ted, és: - Parancsolj! – kínálja felém a cigit a vállam fölött.
Kihúzok egy szálat. – Köszi! – biccentek, és a számba lököm, mint a nagyok.
Miközben Crosby nyújtja felém az öngyuszit, az jár a fejemben, van annak már vagy három éve is, hogy rászántam magam egy kis mérgezésre…
Mélyen slukkolok a cigiből, mikor a láng eléri a végét. Furcsa, de jólesik! – állapítom meg csodálkozva, de aztán, mielőtt még Crosby visszahúzná a gyújtót tartó kezét, „munkához látok”: Hirtelen mozdulattal az öngyuszi lángjába tartom az összesodort papírlapot, egy gyors lobbanás, és a Gyémántbuddha titkának annyi! Örökre!...
- Hé, mi volt ez? – csodálkozik döbbenten Crosby.
Dale, aki végig figyelte a szeme sarkából manipulációmat a Gyémántbuddhával, meg a cetlivel, amit kihalásztam belőle, megmagyarázza neki:
- Semmi, semmi, csak Phil épp az imént húzta le a rolót a Szellemvilág és a miénk között…
- Aha! – néz enyhén bután Crosby néhány pillanatig, de aztán kapcsol. – Szóval a szer előállításának leírását égetted el, mi?... Jól tetted!
Igen, jól! – bólintok lélekben, de felmerül bennem a kétség. Volt jogom hozzá?...
Azonban, mielőtt jobban elmélyedhetnék az erkölcsi hozzáállásom helyességének boncolgatáséhoz, Dale erőteljesen fékez, és leparkol a Cheng-féle régiségkereskedés bejárata előtt.
Kinézek a szélvédőn. Bár már jócskán éjszaka van, ennek ellenére, még mindig nagy a jövés-menés az utcán.
Hátraszólok Crosby-nak. – Ted, ott van melletted az a reklámszatyi, előre adnád?
Crosby szótlanul és habozás nélkül nyomja kezembe a Gyémántbuddha másolatát, és én nem tökölődök sokáig. Kiveszem a szatyorból a másolatot, és hátra adom Crosby-nak az eredetit pedig a helyére süllyesztem.
- Na, ez meglenne! – sóhajtok elégedetten, aztán kilököm a járgány ajtaját és ki is szállok, kezemben a csomaggal.
Megvárom, amíg Cheng is kikecmereg, aztán körülnézek és feltűnés nélkül a kezébe nyomom a Gyémántbuddhát rejtő zacsit.
- Ez önt illeti, Cheng úr! Tegyen vele belátása szerint!
A kínai átveszi, és mélyen meghajtja magát. – Köszönöm, Spencer úr!... apám sírját fogja őrizni! – mondja, aztán minden további felesleges bájolgást mellőzve sarkon fordul, és bemegy az üzletébe.
Megvárom, míg becsukódik utána az ajtó, aztán visszaülök a Corvette-be és Dale-hez fordulok:
- Na fiú! A Gyémántbuddha ezzel letudva! – mondom neki elégedett pofával, majd: - Most pedig az következik, hogy megyünk és átadjuk Crosby-t a végzet angyalának!
Dale vigyorog, és indít. Ted, viszont nem értékeli a humoromat.
- He-he! Csak lennél te az én helyemben! – kesereg. – tizet egy ellen, hogy Dr. Mary McLachlan már hegyezi a fecskendőjét!...
Nem hatódok meg. – Ha így tesz, hát igaza van! – mondom szigorúan, de sutyiban vigyorgok. – ellett neked ugrálnod?!
- Hihetetlenül jó a humorod! Csak arra lennék kíváncsi, hogyha én nem „ugrálok”, akkor neked mekkora lyuk lenne most a homlokod közepén?! – replikázik és joggal, mert igaza van.
Ha Crosby nem jelenik meg váratlanul, akkor én mostanra már egy szép és merev hulla vagyok!...
Hátrafordulok hozzá. – Oké, Ted! Igazad van. Ha nem pattansz meg, akkor kinyírt volna az a kis féreg!... Ezért az adósod vagyok! - teszem hozzá.
- Akkor mondjál értem egy imát, mert azon túl, hogy megmentettem a tyúkszaros életedet, lesz most egy nagyon kemény menetem a kis vörössel!
Nagyvonalú vagyok. – Ezen ne múljon! – mondom, és az út hátralevő részét a kórházig már szótlanul ücsörögve tesszük meg.

Dale pontosan a Central Memorial főbejárata előtt állítja le a kocsit. Megvárjuk, amíg crosby lógó orral kiszáll, és elindul befelé a kórház kapuján.
- Isten veled, Crosby! Jó barát voltál! – szólok utána vigyorogva.
- Még találkozunk Spencer! – fenyeget, aztán belép az ajtón, de még hallom, ahogy dörmögve és szomorúan hozzáteszi: - Legalábbis remélem!...

Alig indulunk el és teszünk meg néhány métert, miután Crosby-t a sorsára hagytuk, hirtelen egy piros Mercedes vág elénk és kényszeríti gyors blokkolásra Dale-t. Csikorgó gumikkal állunk meg.
Miután sikerül levakarnom magamat a szélvédőről – mert a biztonsági övet még nem volt időm bekapcsolni, ugye -, akkor látom, hogy nem csak előttünk, de mögöttünk is keresztbe állt egy járgány, sőt mi több: régi ismerősöm, Sirkán és még négy másik CIA-s ügynök áll a Corvette-ünk mellett.
Leeresztem az ablakot és kedélyes vagyok. – Á, jó estét! Defektjük van?... Segítsünk feltenni a pótkereket?
Sirkán azonban morci és tömör. – Kiszállni!
- Ahogy óhajtja! – felelem udvariasan, és kilököm a Corvette ajtaját, aztán Sirkán kisegít.
Feltápászkodok a földről, leporolom magam és továbbra is udvarias vagyok: - Köszönöm!
- Fogja be a pofáját, Spencer! – ripakodik rám Sirkán, aztán fejével int az embereinek.
Főnökük jelére a négy ügynök módszeresen esik a kocsinak. Egy a csomagtartót nyitja, egy a motorháznál kapirgál, kettő, pedig az utastérben kezd kotorászni, aztán:
- Megvan, főnök! – kiáltja az egyik, és kiszáll a kocsiból, kezében a Gyémántbuddháról készült másolattal.
Sirkán erre szemmel láthatólag nyugodtabbá válik. Vonásai kisimulnak, vesz egy mély levegőt, aztán mosolyogva odafordul hozzám:
- Szerencséje van, Spencer!... – kezdi. – Rettenetesen nagy szerencséje, mert ha most nem lett volna magánál a szobor, hát kénytelen lettem volna addig veretni, amíg meg nem mondja, hogy hová tette!
- Ugyan már! Hová tettem volna? És minek? – nézek rá ártatlanul csodálkozva. – Hiszen éppen azon voltam, hogy felvegyem magával a kapcsolatot, hogy átadhassam a szobrot! Mert ez végül is államérdek, nemdebár?...
De Sirkán mérgesen int le. – Ne süketeljen, Spencer, mert kinyírom! Úgyis annyi kellemetlenséget okozott, hogy még élvezném is a dolgot!... – sziszegi az orcámba, aztán meg is magyarázza: - Nem elég, hogy megpróbált félrevezetni, de öt kitűnő emberem elvesztésében is ludas!... – Sirkán itt tart egy pillanatnyi hatásszünetet, majd egy fokkal enyhültebb hangon teszi hozzá: - Az egyetlen, amit a javára írhatok, hogy megkímélt minket a sárgákkal való csetepatétól, és megszerezte a szobrot!
- Na látja! Végső soron jó ember vagyok én! – húzom ki magam büszkén vigyorogva.
- Téved! – csóválja meg a fejét tagadólag Sirkán, aztán közel hajol, és mélyen a szemembe nézve mondja: - Maga csak egy szemét kis tetű, akinek oltári mázlija van!... Na, takarodjon innen, és örüljön, hogy most az egyszer még megúszta!
Nem kell kétszer mondania. Villámgyorsan pattanunk be Dale-lel a Corvette-be. A srác azonnal indít, és ügyesen kikormányozza a kocsit a két másik, az úton keresztben álló CIA-s járgány közül, majd gázt ad, de sokat.

Már vagy egy kerülettel vagyunk odébb a CIA-val való incidensünk helyszínétől – ahol államunk agyondicsért Hírszerző Hivatalának emberei megint olyat szívtak, hogy az szerény véleményem szerint bekerül a Rekordok Könyvébe! -, amikor Dale végre meg mer szólalni:
- Te, Phil! – kezdi. – Tudod, milyen kevés kellett volna az imént ahhoz, hogy beszarjak a félelemtől?! – kérdi szemrehányóan, de rendkívül őszintén.
- Ugyan már, királylány! – legyintek fölényesen. – Azért, mert ezek a macskajancsik öltönyben járnak, még nem jelenti azt, hogy eljutottak volna az evolúció azon fokára, mint az ember!...
Azonban Dale-t még a tudományos magyarázat sem nyugtatja meg teljesen:
- Garantálod, hogy ezzel vége? – kérdi szorongva.
- Csak a halál garantált, öcsibogyó! – okítom, majd megkegyelmezek neki. – Na, lazíts el! Vége van!
- Hála annak a magasságos jó Istennek! – fohászkodik megkönnyebbülten Dale, majd: - Na, akkor add elő! Hová vihetlek?
Felélénkülök. – De jó, hogy szólsz!... Tudod, merre van Oak Village? – nézek rá szendén.
- Ó, hogy cseszd meg, Philp Spencer!...