Mikor az egész francos história végére érek, Crosby csak néz rám egy néma pillanatig, majd nagyot húz az előtte lévő söröspoharából. A harmadikból.
- Hát, - kezdi, miközben leteszi a poharat és megtörli a szája szélét -, azt kell, hogy mondjam, cifra egy történet, és jobb lett volna, ha már a múltkor kipakolsz, mert ehhez te, egy szál magadban, - már megbocsáss! -, de lótúrót sem érsz!
Letorkolom: - Már megbocsáss, de te, akkor, az én helyzetemben, mi a bús francot csináltál volna?! Valóban azt tetted volna, amit mondasz?.. Te tudod a legjobban, hogyha elmondom neked az igazat, akkor te, ha akarod, ha nem, de jelentést kell írnod róla, és ha jelentést írsz róla, akkor az valamelyik tetű feletteseden keresztül, a fénysebességet megközelítő gyorsasággal fog Steward fülébe visszajutni!.. A többit meg kitalálod, nem?
Ez elgondolkodtatja: - Végül is, igazad van... Szar az egész! - csap mérgesen az asztalra. - Mi belegebedhetünk a melóba, de nem jutunk egyről a kettőre, mert néhány korrupt szarházi ,,odafönn'' mindig leadja a drótot ezeknek a patkányoknak!.. Naná, hogy ki tudják kerülni a csapdát!
Crosby nagyot fúj mérgében, és elhallgat.
Csendesen üldögélünk egy darabig. Filózunk. Van min. Aztán Crosby kiissza a maradék sörét, és rám néz.
- Két dolog biztos, Phil!.. Illetve, három!
- Halljuk, mi az a két-három dolog? - vigyorgok rá kérdőn, bár a helyzetünk a legkevésbé sem nevezhető mókásnak.
- Az első az, - kezdi -, hogy akár mennyire is szeretnéd, de nem te vagy Clint Eastwood, és ez nem mozi, tehát nem csinálhatod egyedül, mert valamelyik vastagbőrű rövid úton kifingat.
- Ez igaz. - bólintok rá. - Ezért ülök itt, és diskurálok veled!
- A második dolog - folytatja -, hogy bár egyedül nem megy, de nem terelhetjük hivatalos mederbe a nyomozást, mert az eredmény megegyező lenne, mint az első esetben.
- Vagyis, eltemetnek.
- Úgy van. - nyugtázza. - Harmadszor pedig, akárhogy is van, de a végére kell járnunk ennek a szemét ügynek!
- Hát, - sóhajtok mélyen -, ahogy ezt most elmondtad, olyan gyönyörű volt, hogy majd' elríttam magam, Teddy fiú!.. Csak tudod, a probléma ott van, hogy ezt én is így gondolom, de ez csak a mi becsületes, mezei szemléletünk!
- Hogyhogy ,,mezei''? - rökönyödik meg.
Kiokítom: - Tudod, az rendben van, hogy mi így gondoljuk és így is kell tennünk, De! - emelem fel intőn a mutatóujjam. - De nagyon-nagyon furfingosnak kell lennünk!
- Vagyis?
- Vagyis úgy kell lavíroznunk, hogy te látszólag továbbra se tudj semmiről, nekem, pedig játszanom kell a balfék magánzsaru szerepét, aki teletette hirtelenjében a gatyóját, amint rájött, mekkora a tét.
Crosby töpreng: Szóval, palira akarod venni a CIA-t? De hogy a francba? Hiszen ha csak egy nagyobbat fingasz, ezek már ki is biztosították a stukkerukat!.. És arról se feledkezz meg, hogy ugyanakkor Steward meg a szép kínai lányka, Lio Tien Chinis eredményeket akar!
- Látod - csapok le -, éppen itt nem stimmel valami!
- Micsoda? - csodálkozik Crosby.
- Hát, nem érted?.. Az még belefér a fantáziámba, hogy Steward megzsarol, és a szobor megszerzését követeli a titkárnőmért cserébe!.. Hiszen nem tudja, hol a szobor, csak sejti, és mivel nem akar összetűzni sem az olaszokkal, sem a kínaiakkal, pláne nem a CIA-val, ezért úgy dönt, hogy egy semleges és nem teljesen gyagya kívülállóra bízza a dolgot, aki ha megszerzi a Buddhát, jó, ha meg ledurrantják, hát isten neki, fakereszt, - de legalább megpróbálta. Eddig világos? - érdeklődök.
- Benyomok egyet, Spencer!..
- Szóval, eddig érted... - nyugtázom elégedetten, majd folytatom:
- Ami viszont Tien Chin kisasszonyt illeti,.. nos, itt van egy kis bibi!
- Mégpedig?
- Mégpedig az, hogyha ez a ,,kínai lányka'' tudja, hogy Viscontinál van a Gyémántbuddha, akkor miért nem intézi el rövid úton, miért nem szerzi meg saját maga? Miért bízza rám, hiszen több tucat vágott szemű srác ugrik, ha csak egyet is füttyent?..
Akik ráadásul nagyobb tapasztalattal bírnak, mint én, tehát nagyobb lenne az esélyük is, hogy sikeresen bonyolítsák le az akciót!.. Gondolj utána: mennyi esélyem van nekem, hogy sikeresen behatoljak a Visconti villába és ki is jöjjek onnan élve a szoborral?
- Matematikailag?
Elszörnyedek: - Ember!.. Matematikailag arra is van esély, hogy holnaptól te legyél a Légierő legújabban kifejlesztett vadászbombázója!.. Gyakorlatilag, érted, gyakorlatilag mennyi esélyem van rá?
- Semennyi! - vágja rá Crosby.
- Na látod, ez az!.. Ha pedig így van, akkor miért akarja Tien Chin, hogy mégis én csináljam?
- Logikus - tárja szét Crosby a kezét. - Ez a kínai picsa egyszerűen csak félre akar vezetni vagy pedig, azzal, hogy téged palira vesz és feláldoz, azt akarja elérni, hogy az olaszok is begerjedjenek, és még zavarosabb legyen minden.
- Pontosan erről van szó! - csapok le rá izgatottan. - Ezt a feltételezést igazolja az is, hogy a CIA-s ürge elcsodálkozott, amikor Visconti nevét meghallotta!.. Az olaszok nincsenek benne a pakliban!
- Vagyis? - kérdi Crosby feleslegesen, hiszen már mindketten ismerjük a rejtvény megoldását. De azért válaszolok rá:
- Vagyis, a kínaiaknál van a Gyémántbuddha!..
- Erről vagyon szó! - bólint rá Crosby. - Most már csak az van hátra, hogy kiszabadítsuk a titkárnődet Stewardtól, és megszerezzük a szobrot Lio Tien Chin-től úgy, hogy közben rá tudjuk bizonyítani az öreg Cheng meggyilkoltatását is.
- Bagatell... - vonom meg a vállam. - Pláne, ha belekalkulálod a CIA-t!
- Na, ja! - sóhajt egyet gondterhelten Crosby.
Ezen el is töprengünk egy darabig. Én unom meg előbb.
- Nem várhatunk, lépnünk kell! Méghozzá azonnal! - mondom határozottan. - Első lépés, hogy Lilit ki kell szabadítanunk!
- Ezt a részét jobb, ha rám bízod! Ehhez mi jobban értünk. - jelenti ki Crosby.
Rábólintok: - Rendben van! De... - kezdek aztán akadékoskodni -, valahogy úgy kéne csinálnod, hogy a fejesek ne tudják leadni a drótot Stewardnak!
- Ez egyértelmű, de bízd csak rám a dolgot! - nyugtatgat.
- Jó lenne, ha Stewardot végleg rövidre tudnád zárni! Megoldható?
- Hogy megoldható-e?! - kérdi vigyorogva Crosby. - Olyan szépen a nyakába varrom az emberrablást, hogy garantálom neked, cirka hét évre rövidre lesz zárva! Nagyon rövidre!..
Megnyugszom: - Akkor jó!.. Én pedig - folytatom -, felmérem a terepet Lio Tien Chin körül, aztán majd konzultálunk. Oké?
Crosby bólint: - Oké, és akkor maradjunk abban, hogy én még a mai nap folyamán lerendezem azt a nagypofájú Stewardot, te meg szimatolsz, és holnap reggel találkozunk pontban nyolckor Paul krimójában. Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább!
Ebben maradunk.

Miután kezet rázunk az utcán, Crosby jobbra, én meg balra indulok. Megszaporázom a lépteimet, bár jóformán egyetlen életrevaló gondolatom sincs azt illetően, hogyan férkőzzek Lio Tien Chin közelébe?..
A francba! - morgolódok magamban. - Legalább lenne valami kínai haverom vagy ismerősöm!.. Hoppá! Hiszen van: az ifjabb Cheng! Igaz, nem egy kimondottan társasági ember, de talán ki tudok húzni belőle valamit...
Arra kalkulálok, hogy amikor Chin kisasszonyt és díszes kíséretét magára hagytuk Dale-lel Cheng üzletében, talán elhangzott köztük valami, ami némi-nemű támpontot nyújthat Lio Tien Chin terveit illetően.
Aztán eszembe jut más is: Dale-t magammal viszem!.. A kölyök biztos ki van akadva, hogy nem jelentkeztem még, holott megbeszéltük. Remélem, nem vágott bele semmibe a saját szakállára!.. - Ezzel a nyugtalanító gondolattal a fejemben, megszaporázom a lépteimet, hogy mielőbb Davisékhez érjek.

Jó félórával később, már a Davis család házának nappalijában üldögélek, és elégedett pofával szürcsölöm az elém rakott gőzölgő feketét. Jól esik, mert átfáztam a jeges februári szélben, mint a kutya!
Velem szemben Davisné, Lili mamája ül. Mellette pici fia, Dale támasztja mind a százkilencvenvalahány centijével anyja fotelját, és látható, türelmetlen bosszúsággal, de némán figyeli ténykedésemet. Feszül a csend. De nem kapkodom el a dolgot: A kávéivás nálam szertartás. Szép nyugisan szürcsölöm ki az utolsó cseppecskét is a csészéből. Közben vigyorgok legbelül: Dale, még egy perc, és felmászik a falra!
Úgy döntök, nem túráztatom tovább az idegeit: Akkurátus és kecses mozdulattal leteszem a kezemben tartott csészét az asztalra, úgy, ahogy azt még süldő leányka koromban az angolkisasszonyoknál tanultam, aztán hátradőlök és Davisné szemébe fúrom a tekintetemet. Hát, mit mondjak?..
- Köszönöm, asszonyom! Ez most nagyon jólesett!
- Egészségére, Spencer úr! De kérem, -- néz rám rimánkodva -, azt mondta, jó hírei vannak!..
- Igen, valóban - bólintok. - A hír az, hogy Lili még ma, de legkésőbb holnap reggel itthon lesz.
Davisné, ezt hallva, láthatólag megkönnyebbül: nagyot sóhajt, vonásai kisimulnak. Aztán újra ráncok gyűlnek a homlokán, és úgy kérdi:
- De hát, Spence úr, mi történt vele, hogy csak úgy elment valahová, most meg előkerül?
- Mindennek én vagyok az oka, asszonyom. - tárom szét a karjaim színpadiasan. - Bocsásson meg!.. Én voltam az, aki még néhány nappal ezelőtt kiadtam ukázba Lilinek, hogy amint a sürgős munkáival végez, látogassa meg az egyik vidéki ügyfelünket, mert bizonyos fizetési problémák merültek fel... - mondom, belekezdve egy olyan kolosszális méretű hazugságba, mellyel simán be fogok kerülni a Guiness-rekordok könyvébe, ha minden jól megy.
- Szóval, Lili csak azt tette, amit meghagytam neki, de balszerencse, bejött egy kis probléma, mely nem volt előre látható.
- Micsoda? - kérdi kíváncsian az öreg hölgy.
- Csak annyi - felelem -, hogy Lili autója lerobbant, és ráadásul olyan helyen, ahonnan még telefonálni sem tudott.
Óvatosan felsandítok a plafonra: Nem akar rám szakadni?.. Nem. És titkárnőm mamája is bevette a mesét, ahogy elnézem. Annál kevésbé Dale!.. Szerintem nem tudja, hogy most a fogát csikorgassa vagy röhögjön? Na, mindegy. Igyekszem rövidre fogni a továbbiakat Lili mamájával szemben, mert nem szeretnék kifutni az időből. Cihelődni kezdek.
- Tehát, ez történt asszonyom. Ne aggódjon, és még egy-szer; kérem elnézését! - mondom, miközben összehúzom bőrdzsekim cipzárját. - Most már indulnom kell, köszönöm a kávét! teszem hozzá.
- Én köszönöm, Spencer úr, hogy eljött és megnyugtatott, mert már nagyon ideges voltam a lányom miatt.
Erre nem mondok semmit, csak mosolygok sokatmondóan, és a kezemet nyújtom felé.
- Viszontlátásra! - biccentek, és sarkon fordulva megcélzom az ajtót.
- Viszontlátásra, Spencer úr! - köszön el az öreg hölgy is, majd hozzáfűzi: - A fiam majd kikíséri.
Erre számoltam, és nem is csalatkozok: Dale kap az alkalmon, és farkasvigyorral az arcán lépdel utánam.
A marharépa! - vigyorgok magamban. Most azt hiszi, hogy keresztre feszíthet, mert nem jelentkeztem!.. Igazat adok magamnak, mikor a kertkapuhoz érünk.
- Állj csak meg, Phil, és verjél gyorsan gyökeret! - kérlel gyöngéden a srác, miközben kezével a vállamat ropogtatja. Válasz helyett, villámgyors mozdulattal kifordulok előle, és hátranyúlva elkapom a kezét. Feszítek rajta egyet, és lendületemet kihasználva megcsavarom és felrántom. Dale nekilendül a levegőégnek, kecsesen, mint a darumadár... Kénytelen repülni.
- Ááááááá! - ad hangot véleményének, de nem hatódok meg.
Mikor eléri röppályája csúcsát, ránehezkedek, és lesegítem a földre, bele egy virágágyba. Aztán hagyom, hadd merüljön el néhány pillanatig a botanika titkaiban...
- Pfujj,..pfujj! - köpködi szorgalmasan a fagyos földet, majd: - Rohadt köcsög! - üvölti, és megpróbálja elkapni a lábamat.
- Érdekes! Én inkább kankalintőnek nézném... - mondom csodálkozva, miközben a hajánál fogva visszanyomom az arcát a földbe.
- Nézd csak meg jobban! - kérlelem.
Leszorítom még néhány pillanatig, majd egy hirtelen mozdulattal talpra rántom. Szeme, szája tele földdel, de azért vadul kapálódzik. Megrázom. Kábé', mint Krisztus a vargát.
- Na, most már elég volt! Fejezd be! - mondom komoran. - Döntsd el, hogy most svédtornázni vagy beszélgetni akarsz?
Dale úgy-ahogy csillapodik. Ernyedten porolgatni kezdi magáról a földet, de még morgolódik.
- Elárulnád, mi a francért csináltad ezt?
- Elárulnád, mi a francért ropogtattad a vállam? - kérdezek vissza. - Egyébiránt, - folytatom -, nézd inkább a jó oldalát a dolognak!
- Mit nevezel te a dolog jó oldalának?!.. Hogy kiharaptam a földből néhány fagyott cserebogárpajort?
- Például - bólintok. - Tudod, mekkora kárt tesznek a virágok gyökerében tavasszal?
- Na, elég a poénkodásból, Phil! - néz keményen a szemembe a srác. - Jó lenne, ha inkább arról szövegelnél, hogy miért nem jelentkeztél, és hogy mi volt ez a habratyolás Liliről, amit az anyámnak megeresztettél?!
- Az a helyzet - kezdem -, hogy az nem véletlen volt, hogy csak most jelentkeztem...
- Ki gondolta volna?..
- Tudod, - folytatom, eleresztve a fülem mellett Dale szemtelen megjegyzését -, történt közben egynehány dolog, és azért nem tudtam jönni úgy, ahogy megbeszéltük.
A srác elveszti a türelmét: - Kinyögnéd már végre, hogy mi van?!
- Nyugi, nyugi! Az van, hogy beleszaladtam a CIA karjaiba.
Dale-nek kikerekednek a szemei: - És, mit akartak tőled?
Kedélyesen megsimogatom a srác okos, buci fejét: - Hát, mit, mit? Autógrammot kértek tőlem!.. Dale, te néha nagyon hülye vagy! - teszem hozzá, majd: - A Gyémántbuddháról faggattak természetesen. Aztán miután elmondtam, amit tudok, belém nyomtak valami kábszert, hogy kivonjanak átmenetileg a forgalomból. Le is padlózott keményen, és... - és nem tudom folytatni, mert Dale megint közbevág:
- Miért dumáltál nekik? - von kérdőre.
- Dale...-sóhajtok egy mélyet. - Ki kell javítani magam: Te nem néha vagy nagyon hülye, hanem permanensen!
- Permanensen? - csodálkozik.
- Igen, permanensen, azaz folyamatosan!.. És hogy tudd, - folytatom -, azért dumáltam, mert szeretek élni, és ha nem tettem volna, akkor secperc alatt úgy kinyírnak, mint a papírkutyát!.. Remélem, elégedett vagy a válasszal, és folyathatom?
- Ja!
- Szóval, kiütöttek azzal a löttyel, amit belém nyomtak, így aztán egy kis kórházi kezelésre volt szükségem utána.
A srác megint nyitja a száját, de leintem, és folytatom:
- Ott találkoztam egy rendőrnyomozó haverommal, akivel megbeszéltük, hogy pontot teszünk ennek a rohadt ügynek a végére: Ö még ma kiszabadítja a nővéredet Steward karmaiból, aztán a szobor nyomába eredünk, és ha minden jól megy, holnap randizunk a Gyémántbuddhával.
- Biztos, hogy a haverod ki tudja hozni Lilit?
- Bízom benne. - bólintok. - Nem olyan emberke, aki a levegőbe beszél.
- Oké! - biccent a srác. - Remélem, igazad van. És mi? - kérdi.
- És ÉN addig - veszem át hangsúlyozva a szót -, ellátogatok újra a kínai-negyedbe, mert ott a szobor!
- Na, itt állj meg, Phil! - int a kezével Dale. - Lehet, hogy permanensen hülye vagyok, és agy helyett békalencse tölti ki a koponyámat, de nem az volt a felállás, hogy együtt csináljuk a bulit és meglátogatjuk azt a digó maffiózót, azt a Viscontit vagy kit, mert a szobor nála van, nem?!..
- Pontosan ez volt a felállás - bólintok. - Azonban, időközben több szempontból is megváltoztak a dolgok. Az egyik szempont, hogy rájöttem, sumákolnak a kínai barátaink, és csak azért ajánlották a figyelmembe Viscontit, ezt a megnyerő modorú olasz urat, hogy félrevezessenek és lekapcsoljanak,- talán örökre...
- De hát, miért akartak megszívatni a sárgák? - csodálkozik egy nagyot Dale.
- Egyszerű - felelem. - Azért, mert arra gondoltak, hogy potencális veszélyt jelenthetek a számukra, ha szimatolni kezdek, és ezért ki kell valahogy vonni a forgalomból. Továbbá, mivel rendkívül furfingosak, jobbnak látták, ha azt a megoldást választják, hogy nem ők nyiffantanak ki ,,eská'', hanem rábízzák ezt a dígókra, akiknek tutira bedurrant volna az agyuk, ha elcsípnek...
- Miért, szerinted elkaptak volna, ha odamegyünk? - kérdez közbe a srác.
- Simán! - biccentek. - Sőt, így utólag bevallom neked férfiasan, hogy fostam tisztességesen, még ha csak rágondoltam is, hogy be kell törnöm a Visconti villába!.. Na, de hagyjuk! - legyintek. - Ez a része már történelem. Ami a lényeg, hogy a Gyémántbuddha a kínaiaknál van, de mivel a nővéredet rövidesen kiszabadítják, a te részedről be is van fejezve az ügy, mert nem kényszeríthetlek arra, hogy még jobban belekeveredj ebbe az egészbe!.. Bár, - teszem hozzá vontatottan -, szívesen venném, ha most az egyszer még elvinnél a kínai-negyedbe, mert már lejártam a lábam.
- Oké, - bólint rá -, ezen nem múlik. Menjünk! - mondja, és a ház előtt parkoló Corvette felé int.
Odabattyogunk a járgányhoz és bekászálódunk. Becsattintjuk az öveket, majd Dale indít és nekilódulunk az útnak. Egy darabig szótlanul üldögélünk, miközben a kocsi tempósan gyűri maga alá a métereket. A srác unja meg előbb a hallgatást:
- Te, Phil... - kezdi.
- Nos? - nézek rá várakozóan.
- És mi van, ha a zsernyák haverod mégis csak elcseszi a dolgot?
- Nem cseszi el! - mondom határozottan, bár ez a nyomasztó lehetőség nekem is befészkelte már magát az agyamba.
- De mi van, ha mégis? - erősködik. - Mi lesz akkor Lilivel?
Mit lehet erre mondani? Semmit. Tehát, hallgatok bölcsen. Ez azonban Dale-t nem igazán nyugtatja meg.
Tovább sürget: - Nos?
- Nos, figyelj, kölyök! - kezdem higgadt hangon. - Ez nem következhet be, és nem is fog! A barátom ki fogja hozni a nővéredet!.. Ha pedig, ne adj isten, mégis valami gubanc adódna, akkor sem eshet semmi baja Lilinek, mert Steward sem tegnap mászott le a fáról, és nagyon jól tudja, hogyha csak a haja szála is meggörbül a nővérednek, akkor lehúzhatja magát! Ugyanis túl sokan tudnak már a dologról, és így túl rizikós lenne eltenni láb alól.
- Öregem! - mondja Dale, miközben indulatosan rácsap a volánra. - Ezzel most marhára megnyugtattál!.. És mi az, hogy ,,eltenni láb alól''?! A nővéremről beszélsz ember, nem pedig valami csatornatöltelékről!
Igaza van: - Bocs, Dale, nem úgy gondoltam! Te is tudod... - mentegetődzöm félszegen, de nincs időm befejezni, mert a srác hirtelen közbevág:
- Te, Phil! Valakik ránk ragadtak! - mondja izgatottan, és hüvelykjével a háta mögé bökve hozzáteszi: - Egy sötétkék batár!
Nem fordulok a jelzett irányba, hanem a jobboldali visszapillantón állítok egy kicsit, és úgy veszem szemügyre kísérőinket.
Nem dob fel, amit látok: A bennünket követő sötétkék járgány, egy Impala, és ücsörögnek benne vagy négyen a sofőrön kívül. Hogy kik lehetnek, az talány, mert válogathatunk az üldözők között: CIA, Steward, Lio Tien Chin... - szabadon választott. Egy azonban biztos: Le kell ráznunk őket!
Dale-hez fordulok: - El tudnád valahogy veszíteni ismeretlen barátainkat?
- Gyorsan vagy úri modorban óhajtod? - kérdez vissza vigyorogva.
- A lehető leggyorsabban! - mondom határozottan.
Azonnal ráébredek, hogy nem jól választottam. Dale csak biccent a fejével, jelezve, hogy fogta az adásomat, aztán átmegy ámokfutóba: Felbődül a Corvette csekély néhány száz lóerős motorja. Csikorgó gumikkal robbanunk ki a kényelmesen araszoló kocsisorból, át az út szembejövő sávjába.
Félnem kéne, de a rémülettől nincs rá érkezésem. A lélegzetem úgy, ahogy kell, elakad, szívem kihagy, szemem kidülled, minta vizibivalynak, és csak arra tudok gondolni, hogy milyen rövidke is volt nyomorúságos kis életem...
Tovább nem is jutok az önsajnálatban, mert Dale, már újra, a saját sávunkban van, majd egy pillanattal később nyüszítő gumikkal lekanyarodik egy mellékutcába, és lassít.
- Nos, hogy tetszett? - vigyorog.
- Nem, rossz, nem rossz, bár én arra gondoltam, hogy az üldözőinket veszítsd el, nem az életünket!..
- És? Mi a gondod? A tagok lemaradtak, te meg élsz és virulsz, nem?
Rábólintok: - Ahogy mondod: Élek és virulok, leszámítva két majd' elhanyagolható apróságot.
Dale nagyképű: - És mi az a két bagatell apróság?
- Az egyik, hogy az elmúlt tíz másodpercben tíz évet öregedtem. A másik - sorolom, miközben a visszapillantóba sandítok -, hogy van még rajtad kívül néhány, eszement aszfalt-cowboy, és erről te is meggyőződhetsz, amint belemereszted egy pillanatra a nézőkéidet a tükörbe, és szemügyre veszed az imént utánunk kanyarodott sötétkék Impala sofőrjét!..
Dale engedelmesen a tükörbe néz, és elkomorodik. Rosszat sejtek...Jól sejtettem: felbőg a Corvette. A sebességmérő mutatója őrült iramban lendül ki: 90 mérföld,..100, 110...130,- édesanyám, mit vétettem?!..160 mérföld!!! Bukkanó és kereszteződés!.. Ideje imádkozni! - gondolom beletörődve, és lehunyom a szemem.
Érzem, amint a Corvette felszalad a bukkanón és elemelkedik a talajtól. Repülünk. Aztán csattanva landolunk a kereszteződésben és átszáguldunk rajta. Örült dudálás jobbról és balról, de megúsztuk. Aztán hatalmas csattanás és csörömpölés. Hátranézek, és a látványtól lepetézek: A sötétkék Impala összegyűrve hever az oldalán a kereszteződésben, mint egy döglött bálna, aztán egy irtózatos erejű robbanás és a roncs darabokra szakadva repül az égbe. Bárkik is voltak üldözőink, már nem lesz velük több gondunk...
Dale fékez és megáll. Rám néz. Én meg rá. Az ő arcán rémület. Az enyémen vigyor. Ördögi.
- Phil, ezek... ezek meghaltak! - dadog.
- Fenomenális megfigyelő vagy! - nézek rá elismerően.
Egyébiránt, én inkább azon csodálkozom, hogy mi viszont élünk! Ahogyan te beszáguldottál abba a kereszteződésbe, én már feladtam magamnak az utolsó kenetet!
- De.. de meghaltak!
Elönt a méreg: - Igen, meghaltak, de szakadj már le a témáról és indulj el, mert benyomok egyet!.. Mi a jó francot akarsz?! Megvárni a helyszínelőket?
Ez hatott: A srác, remegő kézzel újra indít, és nekilódulunk.
- De én, én nem akartam megölni őket!
- Figyelj, öcsi! - kezdem. - Nem öltél meg senkit!
Ami történt, megtörtént. Maguknak köszönhetik. A bűnözés veszélyes üzem! Ne csinálj belőle lelkiismereti problémát magadnak!
A srác erre már nem mond semmit, csak nyel egy nagyot és vezet tovább. A következő saroknál rákanyarodik a tizenhetedik utcára, mely már egyenesen a kínai-negyedbe vezet, és fokozza a tempót. Néhány perc, aztán ott is vagyunk. Dale visszavált, és lekanyarodva a főutcáról, óvatosan lavírozva nyomakodik előre az utcácskán tébláboló kínaiak és a mindenféle zugárusok standjai között a Cheng féle régiségkereskedés felé. Lassan meg is érkezünk. A Corvette finoman ringatózva megáll, én meg kipattintom a biztonsági övet, de mielőtt kiszállnék, a srácra nézek.
- Hát, kösz, hogy elhoztál! - mondom. Majd látva, hogy Dale még mindig csak feszülten és hallgatagon néz maga elé, folytatom: - Lazíts, fiú!.. Kemény volt, de vége. Menj haza, és felejtsd el az egészet! Lehet, hogy azóta már Lili is otthon van...
Dale rám néz: - Nem felejtem el, és eszemben sincs hazamenni!.. Veled tartok, mert már én is tudni akarom, hogy miért volt ez az egész! Látni akarom azt a rohadt szobrot! – mondja határozottan.
Sóhajtok egy nagyot, és közben próbálom kiolvasni Dale tekintetéből, mi a franc ütött belé, hogy ezek után még velem akar jönni?..
Elgondolkodom: Tulajdonképpen, miért ne? A srác elvégre nagykorú, megbízható és, még ha az imént egy pillanatra ki is akadt, nem az a fajta emberke, aki összecsinálja a gatyóját, ha a sötétben egy macska váratlanul elfingja magát!.. Ráadásul jobb is, ha ilyen szituációban, mint most én, nem egyedül tevékenykedik az ember.
Elhatározom magam: - Rendben van, gyere velem! De vésd az agyadba - intem -, hogy semmi önállóskodás! Itt én vagyok a góré! Oké?
Rábólint: - Oké, zsoké!
Ezzel ő is kiakasztja az övét, majd mindketten kiszállunk a kocsiból. Átnyomakodunk a járgányunk tiszteletére összesereglett ámuldozó gyerekeken, és benyitunk a Cheng-féle kereskedés ajtaján.
Az ajtó túloldalán Cheng áll. Meghajolva fogad bennünket.
- Spencer úr...
- Jó napot, Cheng úr! - viszonzom a köszöntést. – Ne haragudjon, hogy ismételten zavarjuk, de talán a segítségünkre lehetne a téren, ha tudna valami felvilágosítással szolgálni, hogy hol érhetjük utol Tien Chin kisasszonyt?
Cheng elkomorodik, és kérdésemre kérdéssel válaszol: - Spencer úr, maga nem rossz ember, miért keresi magának a bajt?
Kedélyesen elmosolyodok: - Cheng úr, nekem nincs szükségem rá, hogy keressem a bajt, megtalál az engem!.. Viszont, fordítom ismét komolyra a szót -, feltétlenül fel kell vennem a kapcsolatot Tien Chin kisasszonnyal! Tud nekem ebben segíteni?
A kínai bólint: - Igen, azt meg tudom mondani, hol keresse a kisasszonyt, de nem garantálom, hogy ott is találja őt.
Várakozóan nézek rá: - Tehát, Cheng úr?
- Kukkantsanak be a Hong-Kong Gyöngye nevű étterembe, és ott érdeklődjenek a hölgy felől! - mondja.
- A Hong-Kong Gyöngyébe? - kérdezek vissza döbbenten.
És erre a döbbenetre jó okom van: Ebbe az étterembe fehér ember csak akkor tér be, ha elment az életkedve, de pechére éppen nem talál egy jó erős kötelet, amire felköthetné magát!.. Ez
a hely az akut sárgaságban szenvedő, húzott szemű nehézfiúk kedvenc találkahelye, amit még a rendőrjárőrök is elkerülnek, hacsak tehetik! És én ide kukkantsak be?!..
Ettől a gondolattól neki is keseredek, de nagyon: Te bájosan hápogó-sápogó, tipegő-topogó Lio Tien Chin, te Kína harmatos dögvirága, hogy miért nem maradtál meg annál a gyökérfonó, jó és kedves Shanghai édesanyá...
De nincs időm kedvemre a Pokolba átkozni a kínai maffeminát, mert Cheng kérdése megzavar benne.
- Talán, nem tudja, hol van ez az étterem, Spencer úr? - érdeklődik.
- De, de, tudom. - bólintok sóhajtva. - Rögtön a Purgatórium mellett, jobbra!
Cheng szemei kikerekednek: - Tessék?!..
Leintem: - Semmi, Cheng úr, semmi! Tudom, hol található ez az étterem. Köszönöm a segítségét!
- Igazán semmiség, Spencer úr! - hajbókol a kínai, majd bátortalanul hozzáfűzi: - De megengedne nekem is egy kérdést?
- Parancsoljon!
- Köszönöm! - biccent, majd tétovázva kivár egy-két másodpercig, aztán a mellemnek szegezi a kérdést: - Mondja meg nekem, Spencer úr, tudja konkrétan, hogy ki ölte meg az apámat?
Miközben kérdez, észreveszem, hogy van Cheng tekintetében valami nagyon nyugtalanító kis fényszikra. Ezért válasz helyett visszakérdezek:
- Miért kérdi?
- Az már az én dolgom, Spencer úr! - mondja elutasítóan. - Tehát?
Odalépek Chenghez, barátian a vállára teszem a kezemet, és lassan sétálni kezdek vele a pultok felé.
- Mondja, Cheng úr, nagyon megdöbbenne, ha azt mondanám, hogy a gyilkosságot nem kívülálló, hanem valamelyik honfitársa tette?
A kínai kihúzza magát a kezem alól, és hitetlen döbbenettel néz a szemembe. Állom a tekintetét. Cheng megérti, hogy nem tréfálok, és a kérdés, amit feltettem, a lehető legkomolyabb volt.
Elfordul, és az előttünk lévő pult mögötti falra mutat, ahol egy ismerős szablya függ.
- Látja, Spencer úr? - kérdi komoran. - Az lenne ott a sorsa!..
- Aha, értem. - mondom, és a gyilokhoz lépve végég simítom a hűvös pengét. - Tehát, megborotválná?..
- Csak egyszer, Spencer úr, csak egyszer!
Bólintok: - Rendben van, Cheng úr, ha már majd biztosat tudok, szólni fogok, hogy keverheti a szappanhabot! - ígérem neki.
- Köszönöm!
- Igazán nincs mit, - mondom -, és most, ha megengedi, de indulnunk kell!
A kínai udvariasan meghajol: - Igen, értem, viszontlátásra, Spencer úr!
- Viszontlátásra! - köszönök el én is, és az eddig türelmesen várakozó Dale-lel megcélozzuk a kijáratot.

Befészkeljük magunkat a Corvette-be, és Dale rám vigyorog:
- Csak lesek ki a fejemből, Phil, ahogy te el tudsz bájologni ezekkel a sárgákkal! - mondja elismerően. - Én a falra tudnék mászni a kimért udvariasságuktól!
- Csak ne légy ennyire, elragadtatva a fehér képedtől! Tanulhatnánk egyet s mást ezektől az emberektől!
- Ugyan, mit? - fölényeskedik tovább a srác. – Talán azt, hogy hogyan fogjunk pálcikával bolhát, vagy hogyan vágjuk át valakinek úgy a torkát, hogy ne legyen sértődés a dologból?
Leintem: - Momentán nem pont ezekre gondoltam, de most nem alkalmas arra az időpont, hogy megvitassuk a kérdést! Légy szíves, és indíts! Lessük meg azt a rohadt lebújt!
- Oké, de irányíts, mert nekem halvány lila fogalmam sincs, hogy merre van ez a Hong-Kong Gyöngye!
Rábólintok, Dale gyújtja a motort, és óvatosan kormányozva a Corvette-et az utcán téblábolók között, visszakanyarodunk a kínai-negyed főutcájára, ugyanis a szóban forgó, étteremnek becézett lebúj, ahová tartunk, a városrész mélyén van.
Valójában csak egy piszkos kis csehó az, ahová igyekszünk, és étteremnek annyira étterem, hogy az a moslék, amit ott rendelhet magának az életunt vendég, még egy struccnak is komoly emésztési problémákat okozna!.. De talán nem is ez a fő gond, hiszen nem azért megyünk, hogy legeljünk egy nagyot. A fő gondot a lebúj törzsvendégi köre jelentheti!..
Nem baj, Philip Spencer, nem baj! Kemény leszel, mint a bakaszar! - nyugtatgatom felajzott idegemet. - Végül is, nem rossz srácok ezek a sárga gyerekek! Szót lehet velük érteni! Remélem...
Mindenestre úgy döntök, jobb lesz, ha Dale-t kint hagyom a kocsinál, és egyedül ,,kukkantok be'' a lebujba. Felesleges lenne, ha kockára tenném a testi épségét. Jobb, ha ő addig kint dekkol, míg én masnit próbálok kötni a tigris farkára!
Miközben elmélyülten törpölök, lassan közeledünk uticélunkhoz, de azért zavartatom magam, és tovább tornáztatom a szürke- állományomat. Halványan kezd felderengeni előttem, hogyan fogom
Tien Chin kisasszonyt átverni a palánkon:
Az biztos ugyan, hogy meg fog lepődni és csodálkozik majd, ha betoppanok, de ez csak néhány percig fog tartani, és ez alatt a néhány perc alatt kell nekem lépni... És tudom is, hogy mit!
Az ötletemtől feldobva, még akkor is elégedetten vigyorogva nézek ki a fejemből, mikor Dale leparkol a Hong-Kong Gyöngye előtt.
Gyorsan összekapom az arcizmaimat, és miközben kitapogatom a felsőm belső zsebébe dugott stukkeromat, elégségesnek ítélt szigorral hangomban, utasítom a várakozóan néző Dale-t.
- Oké, kölyök, én most benézek ide, te meg addig elücsörögsz itt szép, kényelmesen a seggeden, és megpróbálsz nem gondolni olyan botorságokra, mint példul, hogy utánam jössz! Megvagyok értve?
A srác morgolódva ugyan, de rábólint a dologra. Én is rábiccentek vigyorogva, aztán kilököm a járgány ajtaját és kikászálódok belőle.
Mielőtt belépnék a Hong-Kong Gyöngye ajtaján, felpillantok, mintha a lebúj kopott cégérét nézném meg, de közben magát az épületet veszem szemügyre.
A ház ötemeletes, régi épület. Valamikor a harmincas évek tájékán húzhatták fel. Semmi extra. Kopott, lerobbant bérház. A tűzlétra sem igazán látszik stabilnak. Ezt jó, ha észben tartom, mert, ha ,,fogócskára' 'kerülne sor, jó lesz vigyázni vele!..
Miután más érdemlegeset nem látok, szippantok még egy nagyot a hűs februári levegőből, aztán egy határozott, energikus mozdulattal belököm a Hong-Kong Gyöngye ajtaját. Elvégre tökös és kemény gyerek vagyok!.. Vagy nem?