Frank Robins halkan csettintett a nyelvével, majd óvatosan elhelyezkedett a nappalijában álló antiknak számító kanapén, és magára húzta kockás takaróját. Néhány percig figyelte a sötétbe borult lakás csendjét, gyanús neszek után kutatva. Azonban hiába fülelt, az utcáról felszűrődő tompa zajokon kívül nem hallott semmit. Ekkor megengedett magának egy halk sóhajt. Úgy tűnt, hogy véget ért az est iszonyata.
A környező utcák viszonylag csendesek voltak. Los Angeles metroplexumának ez a negyede, a Holly Park – ahol szinte kivétel nélkül tehetősebb polgárok, a különböző mamutcégek középvezetői béreltek vagy birtokoltak ingatlanokat – aránylag biztonságosnak volt mondható. Bár inkább lakónegyed volt, mint üzleti, három cégóriás is ide építette monumentális, több száz emeletes archológiáját, amelyek városok a városban. Ezekben a hatalmas épületkomplexumokban az irodai szinteken túl helyet kaptak lakó, szórakoztató, pihenő és különböző sportok gyakorlására kialakított emeletek is. Természetesen az ezeket birtokló és működtető mamutcégek saját, kisebb hadsereggel is rendelkeztek, hogy biztosítsák tulajdonuk és alkalmazottaik védelmét. De az éjszaka emberi és kevésbé emberi ragadozói leginkább másfelé néztek zsákmány után – hála a gyakori Lone Star őrjáratoknak. Ezek nem épen kesztyűs kézzel bántak el az árnyvilág óvatlanul idemerészkedő képviselőivel csakúgy, mint az óriáscégek véderői. Kalifornia Szabadállamban továbbá alacsonyabb is volt a bűnözés ráta, mint bárhol másutt a kontinensen.
Frank ennek ellenére, mégis pontosan tudta, hogy sokáig nem lesz képes elaludni. Előbb nyakig rángatta a takarót, majd egészen lerúgta magáról, de sehogy nem volt jó. Végül feladta. Nyögve feltápászkodott, és a sötétben az asztalhoz botorkált, Az ott heverő dobozból kihúzott egy cigarettát, és rágyújtott. A parazsat b ámulva visszagondolt élete legborzalmasabb estéjére. Mikor is kezdődött? Hogyan? És miért éppen vele?
Egyetlen este megélt két olyan iszonyatot, amit egyébként élénk fantáziája sem lett volna képes kitermelni. Harminc éve ellenére most öregembernek érezte magát. Körmére égett a cigaretta, és csak amikor halkan káromkodva elhajította, és eltaposta a padlón – máskor ilyet soha nem tett volna -, vette észre, hogy remeg a keze.
Pedig minden olyan egyszerűen indult! McNemara pontosan úgy reagált az eseményekre, ahogy azt Frank remélte. Még szép! És a szőke tünde lány, akinek a nevét sem tudta senki, kizuhant a szálloda huszonharmadik emeletéről, ahogy az el volt tervezve. Frank alig merte bevallani magának, hogy ezt nagyon élvezte. McNemarát ezután persze kiverte a frász, hátha ő lesz a következő, hiszen piti gengszter létére nyakig benne volt a plexum árnyvilágának JMÉ-ügyleteiben. A feji adatjackekbe dugható JMÉ vagyis a Jobb Mint az Élet chipek előállításában és forgalmazásában rengeteg nujen rejlett. McNemara pedig mindig is mohó volt.
Ekkor váratlanul két mesteri húzást csinált frank. Belekeverte a dolgokba Deborah Moriacot, az ellenállhatatlan trideósztárt, akiről hamarosan kiderült, hogy szintén nem veti meg a JMÉ élvezeteket. A nő könnyedén elcsábította McNemarát, aki persze nem kérette magát. A férfi viszont arra nem számított, hogy Deborah csupán koncként akarja őt az állami rendőrség kopói elé vetni, miután megölte élettársát és menedzserét, Carlsont.
Miután Frank ilyen szépen összekeverte a kártyákat a háttérből, már csak annyi volt a dolga, hogy végre lezárja az ügyet, és felmarkolja munkájáért a szerinte megérdemelt jutalmat. Remélte, hogy sokáig eltart majd, míg a nujeneket számolgatja.
Az italpulthoz lépett, s elégedetten vigyorogva töltött magának egy vodkát, majd jeget dobott az italba. Szerette a hideg kockák csilingelését a pohárban.
- Lássuk csak! – mondta ezután hangosan, képtelen volt felidézni, hogy mióta beszél magában munka közben, de már el sem tudta volna képzelni, hogy e nélkül terelje helyes irányba a gondolatait.
- Elvarrni a szálakat – magyarázta magának bólogatva, miközben átsétált a nappali túlsó sarkában álló kopott bőrfoteljához (a kanapéhoz hasonlóan ez is antiknak számított), amiben ücsörögve mindig olyan remek gondolatai támadtak. Nyögve huppant bele, és szürcsölgetni kezdte italát.
Elvarrni a szálakat, természetesen annyit tett Frank munkájában, hogy meg kellett ölnie azokat, akik összezavarhatták volna mindazt, amit ő eddig csinált. Most azonban a kényelmes bőrfotel sem segített. Hiába törte a fejét, nem akadt egyetlen épkézláb gondolata se.
- Elvarrni… - kezdte újra, csak hogy bíztassa fáradt agysejtjeit. – Tudod, hogy meg kell tenned!
Kezdett igazán dühös lenni önmagára. Máskor semmi gondot nem jelentet, hogy likvidálja a fölösleges személyeket. Könnyedén tette, sőt élvezettel. Mindig új módszereket kiagyalva, hogy ne vádolhassák fantáziátlansággal. Amikor egy új dologba kezdett, már az elején gondosan kitervelte, kik lesznek azok, akiket nem hagyhat életben. Ez most sem volt másként, ördögi terve tökéletesen illeszkedett minden pontjában, Abban sem volt semmi rendkívüli, hogy jelenleg két embert, két buta kis humánt, Deboráht és McNemarát kellett átsegítenie az örök vadászmezőkre. Gyerekes csínytevés az egész, némi vér, vagy még az sem, és örök csend. Neki, pedig dől a nujen…
Már megint azon kapta magát, hogy töprengés közben körmével a bőrfotel karfáját tépkedi. A szegény, avítt bútordarab – ő volt a harmadik gazdája – nem remélhetett nála hosszú és csendes öregkort. Repedések, lyukak csúfították, karfáin itt-ott sárgás szivacstömés buggyant elő petyhüdt, megkopott bőre alól. Frank sajnálkozva lesimította a fotel friss sérülését, és sóhajtva mondta neki:
Bocs’, öregem, de gyilkolni sem könnyű!
A fotel persze nem válaszolt, amit a férfi megbocsátó gesztusnak tekintett. Ekkor felállt, körbejárta a szobát, ujjaival szórakozottan dobolt időközben majdnem kiürült pohara oldalán.
- Ha előbb McNemarát ölöm meg… - motyogta csendesen -, akkor Deborah mindent beköphet a zsaruknak. McNemara vacsorára fogja hívni a lakására, vagyis a nő azt hiszi, hogy ő hívja. Amikor megérkezik, egy hullát talál, aztán…
- Nem. Ez nem jó. Deborah hidegre tette az élettársát, hát nem fog megijedni egy hullától. Túl sokat tud. Neki kell előbb meghalnia.
Frank szinte már szónokolt. Hevesen gesztikulált a karjával, közben hangosan érvelt, majd legyintett, sőt néha bel-bele is rúgott valamelyik útjába kerülő bútordarabba.
- Frászt! Debora chipező, ebből kell kiindulni. Túlzásba viszi és kiég az agya? Igen, semmi gyilkosság, egyszerű baleset.
Gonosz nevetést hallatott, majd kiitta maradék vodkáját és kis híján megfulladt egy jégdarabtól, amely orvul a torkára csúszott.
Gyilkos!- hörögte. – Az alkohol tényleg a sírba visz.
A következő két órát Frank ilyen és hasonlóan értelmetlen meditációval töltötte. Észre sem vette, hogy közben mennyi idő telt el. Szájíze keserű volt a rengeteg cigarettától és alkoholtól. Ráadásul holtfáradtnak érezte magát, de még mindig nem tudta eldönteni kitől szabaduljon meg előbb.
- Ez őrület. Nem lehetek ennyire hülye! – szidta magát. – Hiszen én vagyok a szakma legjobbja a nyugati parton. Megölöm McNemarát, mondjuk… Mondjuk, öngyilkosságba kergetem. Nem, az túl komplikált és a fickó idegei nem is olyan rosszak. Senki nem hinné el.
Frank hirtelen megtorpant. Zajt hallott a hálószoba felöl. Mintha fém ütődött volna a padlóhoz. Agya gyorsan járt. Azonnal az íróasztal fiókjában heverő töltött fegyverére gondolt. Két lépés, és máris a kezében van. De mit mondana a szomszédoknak és a rendőröknek, akiket biztos kihívnának a dörrenésre? Elvégre 2060-at írunk, és ebben a zaklatott felébredt világban, ahol a mágia annyi sötét dolgot hozott magával, amint megjelent, rögtön mindenki gyilkosságra gyanakodna…
Nem, ha veszély van, jobb meglapulni, kivárni a megfelelő pillanatot, és csak akkor, biztos helyzetből támadni, s no persze, lehetőleg hangtalanul végezni az ellenféllel.
Frank már-már kezdte bánni, hogy nem ültetett semmiféle kibervert a testébe, bár anyagilag megengedhette volna magának. A természetes reflexek behozhatatlanul lassúbbak, ha valami felturbózott punkkal kerül szembe az ember. Ráadásul mágikus képességekkel sem rendelkezett, pedig akkor legalább asztrális síkon bekukkanthatna a hálójába. Ha viszont esetleg egy mágus lapulna ott… Na, erre jobb, ha nem is gondol!
A zaj azonban nem ismétlődött meg és Frank lassan megnyugodott.
- Romlanak az idegeim - mormogta maga elég, és nem a fegyveréért indult, hanem a villanykapcsolóhoz. A hirtelen fény teljesen elvakította egy pillanatra. Leült az íróasztalán elhelyezett, hordozható számítógépe elé, kigöngyölte a képernyőt, és kimerevítette. Némi matatás és a billentyűzeten, és behozta a keresett fájlt. Olvasni kezdte.
- Igen, ez az - mondta végül és hátradőlt a széken. Szóval a fickót ölöm meg előbb, akkor valószínűleg több pénzt is kapok. És ez az elegánsabb megoldás! – bólintott határozottan. – A rendőrség majd azt hiszi, hogy ezzel az ügy le is van zárva, és mindenre rájöttek. Legalábbis így gondolják majd. McNemara piti kis árny volt, túl nagy szeletet akart a tortából, hát leszámoltak vele. A szőke tünde lány a szeretője volt, ő lökte ki az ablakon. Sima ügy… Hogy McNemara valójában nem is ismerte a lányt? És a szerencsétlent csak azért kellett kilöknöm az ablakon, mert meglátta Carlsonnál a Deborah által csempészett, Sídeknek szánt UCAS-chipeket? A chipek az MI, vagyis a Mesterséges Intelligencia kutatási eredményeit tartalmazták. A nő ezeket szerette volna a hajdani Írországba menekíteni – melyet most a tündék uraltak -, és a Fekete-Szíli udvarnál beváltani néhány kőkemény JMÉ chipre, meg rengeteg nujenre… de ezt csak én tudom. Meg Deborah. De már ő sem sokáig, és a zsaruk majd ezt is az árnyvilág cápáinak számlájára írják. Remek!
Frankben mégis maradt némi kétség.
- Deborah tud a legtöbbet, neki kellene…
Újra koppanás! Most a fürdőszoba felől. Nem várhatott tovább. Az íróasztalához ugrott, és kirántotta a fiókját. A pisztolya, a Browning Ultrapower ott lapult hidegen, feketén. Nem nyúlt hozzá, pontosan ismerte az erejét. Olyan sokáig állt mozdulatlan várakozással, hogy combjában megfájdultak az izmok.
A kurva… - sziszegte. – Persze, biztos megint egy rohadt macska!
Csak most jutott eszébe az a tavalyi eset, amikor a hálószoba nyitott ablakán egy macska mászott-e a ház párkányzatáról és őt egészen pánikba kergette láthatatlan, de jól hallható bóklászásával a sötét lakásban. Visszatolta a fiókot, megveregette az íróasztal tetejét, mintha nyugtatni akarná. Majd gondolatai rögtön visszatértek az eredeti problémához.
Már sejtette, hogy képtelen lesz egyedül dönteni. Bár nagyon sok kockázatot vállal vele, mégis úgy határozott, hogy fel kell hívnia az egyik munkatársát. Tanácsra volt szüksége, egy értelmes ember tanácsára, aki maga is otthon van a szakmában.
- Warren?
- Nem felelte egy kellemetlenül magas női hang. – De ő is itt van valahol. Tudja, Warrennél parti van. Egy isteni kis parti! Nem jön?
- Kivel beszélek? – Frank idegességében beletúrt a hajába, majd serkedő szakállát vakargatta.
- Miriam vagyok. Ha több is érdekel, átjöhetsz – a vadidegen nő természetesen látta odaát Warren telekomjának képernyőjén a férfi arcát és türelmetlenségét, de nem foglalkozott vele. Mi több, olyan váratlan gyorsasággal váltott át tegezésre, ami Frank számára egyértelművé tette, hogy a hölgyike erkölcsei meglehetősen lazák, és nagy valószínűséggel ezt még lazábbá tette némi alkohollal.
Nem! Nekem Warrennel kell beszélnem – Frank tehetetlenül toporgott.
Kell, vakarimasu ka?
-Milyen ügyben, ha szabad kérdeznem? – A nő határozottan megsértődhetett. – Mert itt nagy parti van, tehát nem alkalmas a pillanat, hogy valami piti dologgal zavarja a házigazdát. Nos, elárulja végre, mit akar?
- Gyilkosság! – üvöltötte Frank a telekomba. – Érti már? Egy… vagyis két gyilkosságról kell beszélnem a barátommal.
A vonal másik oldaláról a parti ricsaja szűrődött át, fűszerezve a nő sikoltozásával, aki valószinűsíthetőleg így közölte Warrennel, hogy Mr. Pszichopata keresi városi vonalon, sürgősen.
Végre egy kattanás kíséretében feltűnt Warren, Frank örökifjú ügynökének vigyorgó képe a monitoron. A férfi szabályosan ovális, szinte már szép tünde vonásai, hegyes füle és persze rőtvörös, hátrafésült üstöke összetéveszthetetlenné tette őt. Egyedül csak a jobb halántékába épített, krómosan csillogó adatjack rontotta az összhatást. Legalábbis Frank szerint, aki képtelen volt elfogadni – hiába számított hétköznapi dolognak – az ember-gép interfészeket. Hitte, hogy az ilyen és egyéb más kiber-beültetésekkel élő emberek feladják személyiségük egy-egy darabkáját. Vagy költői egyszerűséggel mondva, eladják a lelküket.
- Kivel van gondod, mesterem? – kérdezte azonnal a tünde. Frank épen ezt szerette ügynökében, hogy rövid megjegyzésekből, vagy éppen a semmiből is tudta gyakran találni a pontos helyzetet.
- Deboráhval – felelte megkönnyebbülten.
- Eliminálni, nem? Meg van beszélve, már az elején eldöntöttük. – Warren őszintén csodálkozott, és mintha kissé dühös is lett volna. – Nehogy megsajnáld nekem, mint azt a másikat két éve. Tudod?
Frank tudta. Két éve az a csavargó tünde lány. Nem tűnt fontos figurának a történések menetében, úgymond mellékszereplő volt, de Frank megkedvelte, és sokáig vitatkozott ügynökével, míg végül beadta a derekát. Bérmágussal tudatta le a piszkos munkát, aki aztán rá is eresztett egy tűzlabdát a szerencsétlen lányra. Nem sok maradt belőle, amiből azonosíthatták volna… Frank nem szívesen emlékezett rá.
- Most nem erről van szó – nyugtatta meg gyorsan Warrent. – Deborah meg fog halni! De itt van még McNemara és…
- Likvidálni! – vágta rá a tünde flegmán. – Ez nem kérdéses.
- Jó, de melyiket előbb? – Frank szinte könyörgött.
- Á, szóval, ez a gond! Értette meg végre az ügynök. Hallgatott néhány pillanatig, míg a gondolatait rendezte magában, végül így szólt: - Kezd Deboráhval! Nem. Vagy inkább a hapsival, mert… So ka, értem már mi az igazi probléma. Na igen, ezt nem láthattuk előre.
Frank újra elcsodálkozott ügynöke ráérzőképességén. Neki több órába telt, mire átrágott minden érvet és ellenérvet, ez a nyegle tünde a komputer agyával máris feldolgozta az adatokat. Sőt bizonyára már azt is kikalkulálta, hogy melyik megoldás hozhat majd többet a konyhára.
- Csináld egyszerre! – szögezte le végül Warren határozottan. – Nyírd ki őket a plexum legnagyobb parkolóházában, a High Towerben. Deboráht dumáld rá, hogy rakjon McNemara kocsijába egy pofás kis bombát. A fickó meg kapja el a csajt, mert ráébred, hogy az túl sok infóval rendelkezik róla. Ezért hát berakja az elkábított Deboráht az autója csomagtartójába, hogy megkocsikáztassa valami elhagyott, lepusztult helyen a plexum határában. Persze a beélesített bombáról nem tud. Aztán bang! A két humánka minden húsok útjára tér, mi meg felmarkoljuk a megérdemelt nujeneket, ahogy szokás. Jó munkát, omae!
Frank még jóval azután is ott állt a telekom sötéten ásító monitora előtt, amikor már Warren régen megszakította a vonalat. Tudta, hogy végre kezében a megoldás. Hiába, ő már túl fáradt volt, hogy magától rájöjjön. Idestova három hete dolgozott az ügyön. Pedig milyen egyszerű és éppen ezért zseniális ez a megoldás!
Mintha megint motoszkálást hallott volna.
- Hallucinálok – mondta hangosan. – Majd holnap megcsinálom ezt a bomba-dolgot, mert most rám fér egy kis lazítás.
Kivette a zsebéből a távirányítót, és bekapcsolta a nappali falára szerelt 1,5x2 méteres multi-tridimet. Jobban élvezte a szinte életnagyságú kivetítést, mint a telekom jóval kisebb univerzális képernyőjét, mely alkalomnak megfelelően szolgált a készülékbe épített számítógép, trideó vagy a távbeszélgetések képének megjelenítéséhez. Esetleg osztottan, egyszerre mindháromhoz.
Unottan váltogatta a csatornákat, végül a nyolcasnál állapodott meg, ahol éppen valami dagályos szerelmi történet sokadik epizódja fejeződött be. Míg futott a stáblista, Frank kikapcsolta a számítógépét, leloltotta a lámpát. Töltött magának még egy vodkát és kényelmesen elhelyezkedett bőrfoteljában. Az ital eső kortya égette a torkát, a második már simogatta, Elégedetten csettintet a nyelvével, és letette a poharat a mellette lévő asztalkára.
Ekkor hallotta meg azt az össze nem téveszthető, fémes kattanást. Egészen közelről, alig néhány centiméterre a fülétől. Ezzel egy időben pedig valami kemény és hideg nyomódott a tarkójához.
- Ne mozdulj, tetűkém!
A sokat próbált Frank Robins első gondolata az volt, hogy mégsem macska motozott a lakásban. A második pedig az, hogy nem fog mozdulni. Soha többé.
- Mit akar? – kérdezte rekedten.
- Pontosan tudom, hogy te is szakmabeli vagy – szólt a hang Frank mögül, és a fegyvercső egyre jobban nyomta a tarkóját.
Szóval nem rabló, hanem csak valami konkurens, aki az életemre tör – gondolta. Igaz, ez a végeredményt, tekintve mindegynek látszott, de talán több volt az esélye, hogy túlélje. Lassan vett levegőt, nehogy ezzel is gyanút keltsen a támadójában. Torka kiszáradt, és nagyon zavarta, hogy egyelőre lehetőség nélkül kénytelen a trideót bámulni, amiben már a szokásos reklámok színkavalkádja és kakofóniája őrjöngött.
- Most lassan, nagyon lassan lecsúszol a fotelból, és tarkóra teszed a kezed – mondta a behatoló.
Frank örült, hogy nem lövik le nyomban. Engedelmeskedet. Tényleg nagyon lassan leereszkedett a padlóra és elhelyezkedett. Minden logikát mellőzve Deborah jutott az eszébe, aki így talán tovább élhet, ha gyilkosa, Frank ezennel bevégzi földi pályafutását.
- Hol van a pénz? – kérdezte a hang. Frank megdöbbent, de nem a kérdéstől. Eddig is volt valami különös, szokatlan a támadója hangjában, ami ugyan zavarta, de nem volt ideje, hogy elemezgesse. Csak most tudatosult benne: támadójának hangja valahogy túl magas fekvésű, vékony, szinte… gyerekes!
- Hé, öcsi, megvesztél? – kiáltott dühösen és meg akart fordulni. A fegyver akkorát dörrent, mintha a világ hasadt volna ketté. A golyó a multi-trideó mellett vágódott a falba, és tenyérnyi darabon kirobbantotta a betont. Frank kővé dermedt.
- Megmondtam, hogy ne mozdulj! – rikoltott a gyerek. Még egy húzásod van és megöllek! Te sem sokat vacakolsz mások életével, ahogy hallottam.
Frank kimeredt szemekkel bámulta nappalija falán a sérülést. Hallása valahogy kiélesedett – adrenalin! -, és egyszerre hallotta szíve veszett dobogását, a tridimreklámban csámcsogva rágógumit ajánlgató, kéjsóvár tekintetű nőt és a támadó lihegését.
Most elszúrtad, kisöreg – gondolta. A dörrenésre a szomszédok kihívják a rendőröket. Vagy mégsem? Olyan közönyös világban élünk!
A srác lassú léptekkel, óvatosan megkerülte a fotelt, ami mögött még néhány pillanattal ezelőtt lapult. Frank a következő másodpercben egy 45-ös Colt Manhunterrel nézhetett farkasszemet. A fegyver lézer-célzófénye nem volt bekapcsolva, de így is pontosan tudta, a kölyök nem fogja elhibázni, ha úri kedve úgy hozza… Mozdulni sem mert. Amint támadója végre teljesen a látóterébe ért, akaratlanul is elcsodálkozott. Alig tizenhárom-tizennégy éves fehérbőrű, humán fiú állt előtte. A metroplexum utcakölykeinek szedett-vedett egyenruháját viselte: minden darabja valószínűleg a kukából származott. Erősen kopott szintibőr nadrág, koszos, kék farmering, rajta egy szintén viseletes, de némileg jobb állapotban lévő keki katonai felső. Lábán ormótlan bakancsot hordott. Beültetései legalábbis láthatók nem voltak, de Frank nem is tartotta valószínűnek, hogy egy utcakölyöknek lenne arra elegendő pénze, hogy kibervert építessen a testébe, még ha valami hentes az árnyvilág mélyén el is vállalná egy ilyen kis srác drótozását.
A gyerek arca kommandósok módjára össze volt maszatolva. Frank kíváncsi lett volna arra, hogy akarattal koszolta-e be, vagy csak egyszerűen a hétköznapi kinézetéhez tartozik? Szalmaszőke haja kócosan lógott. Azúrkék szemeiben vegyes érzelmek szikráztak. Frank nem tudta eldönteni, hogy az elszántság vagy a félelem viszi a prímet ebben az élénk, kék szempárban.
- Aha – mondta minden értelem nélkül. – Megígérem, hogy nem mozdulok. A hitelkártyáim a hálószoba asztalában vannak, bár csak három egyszalagossal szolgálhatok – tette hozzá. Természetesen készpénzzel nem rendelkezett, hiszen az ritkának számított manapság, amikor az elektronikus pénzmozgás dominált még a hétköznapi életben is. Mindazonáltal Frank remélte, hogy három, egyszalagos műanyag-hengerecske – amit csak megszokásból neveztek még mindig hitelkártyának – megfelelően lenyugtatja a srác láthatóan pattanásig feszült idegeit, hiszen darabonként 500 nujent értek.
- Akkor gyerünk, irány a hálószoba! – kiáltott a gyerek. Frankot leginkább az kezdte zavarni, hogy támadója kezében egyáltalán nem remegett a fegyver. Szótlanul engedelmeskedett.
Ne feledd – folytatta a srác, miközben Frank feltápászkodott a földről -, ha próbálkozol valamivel, neked annyi! És cseppet sem lesz kár érted. Minden szavadat hallottam! Az a Deborah nevű csaj, meg az a McNevara csak hálás lehet, ha kinyírlak.
Frank kétségbeesve felnyögött. Nyitotta volna a száját, hogy megmagyarázza a dolgot ennek a hidegvérű kis taknyosnak, de a Manhunter csöve még mindig nem mozdult. Aztán hirtelen eszébe jutott valami, és mégis megszólalt:
- A Lone Star zsernyákok perceken belül itt lesznek, kölyök. Túl nagyot durrant a kéziágyúd…
- Ne pofázz, hanem lódulj! – intett alig láthatóan a fegyverrel a gyerek. Ezzel egyidőben arcán halovány vigyor jelent meg, ami Franket kimondottan rossz előérzettel töltötte le. És nem is csalódott: - A zsernyákokra meg ne számíts. Konyítok valamit a mágiához, és már akkor leárnyékoltam a lakásod egy egyszerű csendvarázslattal, mikor bemásztam.
Frankben kezdett meghűlni a vér. Te magasságos ég, mágikusan aktív a kis szarházi! – nyögött fel lélekben. Ez a botcsinálta varázslóinas szitává lőhet bármelyik pillanatban és a szomszédok még a fülük botját sem fogják mozdítani!
Elindultak. Elől komótosan Frank, mögötte, biztonságos távolból a fegyvert rászegező srác.
- Bérgyilkos vagy, mi? – kuncogott a fiú, miközben a hálószoba ajtajához értek. – Jól fizető buli… Mocsok! Hallottam mindent, Régen itt vagyok már, és te túl sokat pofázol magadban.
Frank megtorpant. Összeszedte a bátorságát, nagyon-nagyon lassan a srác felé fordult és megszólalt:
- Hidd el, rettenetesen félreérted a helyzetet! Én nem…
- Kuss, és mozdulj!
Ez egyértelmű volt. Frank csak lemondóan sóhajtott, és belépett a hálóba. A szoba asztallal átellenes sarkában lekucorodott az ágya sarkára, aztán a gyereket figyelve, akaratlanul is kárörvendő vigyorra húzódott a szája.
- Ez a rohadt fiók be van zárva!
- Mit képzelsz, talán még segítsek is? A rablás önkiszolgáló meló, fiacskám!
- Te csak tudod! – nevetett Frank felé fordulva a srác. Kék szemében viszont megfagyott a fény és higgadtan meghúzta a Colt ravaszát. A golyó csak centikkel zúgott el Frank feje mellett, és a falba csapódva tovább rontotta a lakás állagát.
- Kénytelen leszek lelőni téged – jelentette ki nyugodtan a gyerek. – Túl nehézkes így egy zárnyitó-varázslatra koncentrálni, te, pedig nem vagy hajlandó együttműködni. Gyerünk vissza a nappaliba!
- A nappaliban szívesebben lősz le embereket, mint a hálószobában? – kérdezte hisztérikus kuncogással Frank, de a gyerek nem válaszolt, csak intett a fegyver csövével, hogy mozduljon.
Szótlanul mentek vissza. Frank közben csendesen búcsúzott önmagától, és elképzelte a másnapi hírekben elhangzó nekrológját. Arra gondolt, ügynöke csak nyer a dolgon. Warrennek különleges híre és zamata lesz a szakmában társa halála után.
Amikor megérkeztek a nappaliba, Franknek már minden életereje elszállt. Nem törődve azzal, hogy mit tesz támadója elhevert a kanapéján, és a semmibe bámult, majd lehunyta a szemét. A trideón éppen híreket olvastak be. A csinos, szépmosolyú humán bemondólány, erősen kirúzsozott szájjal, szőkén és üdén a Jút Tanács területén lezajlott kisebb tömegmészárlásról számolt be, amit néhány neonacionalista, eszement amerindián követett el valami letelepedni szándékozó arab csoport ellen. A nő jobb halántékába épített adatjackbe egy ezüstszínű optikai kábel kígyózott, hogy az adatok és információk a lehető leggyorsabban, közvetlenül az agyába érkezzenek. Enyhén révült tekintettel közvetítette a tömeggyilkosság részleteit. Ebben eddig nem is volt semmi furcsa, de ekkor azonban a nő váratlanul kinézett az őt vevő kamerából és elakadt a szava. Frank és koraérett támadója azonban nem oda figyelt.
- Mit csináljak veled? – kérdezte a gyerek úgy hangsúlyozva, mintha csak egy tudományos probléma végső megoldását keresné.
- Nem te lennél az első, akit lepuffantok, de mégiscsak kollegák vagyunk.
Frank nem törődött a fiúval. Várta, mikor kezdődik el tudatában élete gyors visszapergése, ami állítólag minden hullajelöltnél bekövetkezik… Siettette volna a dolgot, de azt kellett konstatálnia, hogy még a tavalyi évre is alig bír visszaemlékezni. Soha nem gondolta volna, hogy ennyire lehet félni.
- Na jó, essünk túl rajta! – mondta a fiú, és felemelte a fegyvert.
A bemondónő ekkor sikított először a trideóban. Frank úgy érezte, mintha álmodna. Kíváncsi volt, fájni fog-e a halál? És meddig? Szorosan lehunyta a szemét, amikor elheveredett a kanapén, de most aggódni kezdett, hogy a gyerek esetleg nem a fejére céloz. A gyomorlövés állítólag hosszú, pokoli szenvedés után végez csak az emberrel!
A bemondónő mostmár folyamatosan és hisztérikusan sikoltozott. Frank igazán dühös lett, rá, hogy eszelős hangjával belerondít az ő privát halálába. Hirtelen kinyitotta a szemét. Mintha súlyos, sötét álomból ébredne, fedezte fel újra környezetét, érzékelte végtagjait és a hangokat. A trideón a bemondónő sikoltozása lassan hörgéssé csendesült, de Frank figyelmét most nem ez, hanem a gyerek kötötte le.
A fiú tátott szájjal meredt a tridim kivetítőre. Fegyvert tartó keze lehanyatlott, és egész testében remegett. Aztán ujjai elengedték a súlyos pisztolyt, amely hangos koppanással ért talajt.
Frank ugrott, és közben nem látott mást, csak a fegyvert. Biztos volt benne, hogy ha nem elég gyors, a gyerek kapcsol, és előbb hajol le a pisztolyért. Vagy nem is nyúl utána, mert van nála egy másik is, és azzal lövi le. De sikerült! Felmarkolta a Coltot és azonnal a kölyökre tartotta. De az nem mozdult, mintha csak hipnotizálva lett volna. Valószínűleg észre sem vette, hogy fordult a kocka és most ő áll veszésre. A trideót bámulta. Ajkai reszkettek és egy könnycsepp gördült le maszatos arcán. Frank döbbenten meredt rá néhány pillanatig. Akkor végre ismét eljutott a tudatáig a trideóból érkező zajok kavalkádja. A kezében tartott 45-öst bebiztosította és a készülék felé fordult.
Mindez másodpercek alatt zajlott le, és Frank éppen úgy nem tudta elszakítani tekintetét az elektronikusan közvetített iszonyatról, mint a gyerek. A hírolvasó stúdióba egy fegyveres, humán férfi tört be és a bemondónő mögött állt. Bal karjával szorosan átkulcsolta a nő nyakát. A másik kezében megcsillanó veszélyes kinézetű fegyvert a szerencsétlen lány halántékához szorította. A stúdióból kihallatszott a rémült ordítozás, de valahogy senki nem állította le a közvetítést.
Ekkor megszólalt a fegyveres férfi. Csendesen, lassan beszélt. Első szavait nem is lehetett hallani a hangzavartól, de aztán mindenki elcsendesült egy varázsütésre.
-… láthaják, hogy ő is akarja – a fegyver csövével meglökdöste a bemondónő halántékát. – Nem tiltakozik, öngyilkos akar lenni. Én csak segítek neki, ez emberi kötelességem… Isten legyen irgalmas a lelkedhez, kislány!
A fegyver eldördült.
Frank majdnem elhányta magát. Tudta, hogy mamit lát, az nem film vagy trükk. A lány tekintete döbbenten meredt valamire, amit már csak ó láthatott. A golyó áthatolt a koponyáján és vérrel, agyvelővel mocskolta be az egész stúdiót. Ekkor a férfi lassan ráfektette a holttestet a hírolvasó asztalra, majd eldobta a fegyvert. Meghajolt, mintha cirkuszi mutatvány után köszönné meg a figyelmet.
Több jól megtermett ork és troll biztonsági őr azonnal a láthatólag őrült férfira vetette magát, és a testek kavargásában hamarosan eltűnt a gyilkos. Ez volt az a pillanat, mikor végre megszakították az adást.
A képernyő egy ideig sötét maradt, majd a nyolcas csatornát uraló KCTS trideótársaság egy másik, eleven, de holtra sápadt bemondónője jelent meg, azonban nem tudott megszólalni, elsírta magát. Őt is lekeverték.
Frank még mindig hányingerrel küszködött. Majd lassan megnyugodott háborgó gyomra és a mellette álló gyerekre nézett, aki még mindig a képernyőn villódzó KCTS logót bámulta mereven. Jobb karját lassan felemelte és piszkos mutatóujjával a trideóra mutatott. Halkan, szaggatottan motyogta:
- Az ott… Az ott a trideóban… az apám. Az apám volt.


*

Frank Robins nem tudta, nem akarta tudni, hogy ez a valóság. De látta a gyerek koszos gönceit a bőrfoteljában dobálva, és tudta, hogy koraérett támadója most nyugtatókkal teletömve alszik az ő ágyában. Abban a szobában, melynek falába néhány órával korábban golyót repített. Kénytelen volt hinni…
Visszagondolt a trideóbeli merénylet után történtekre. Alig bírt újra értelmet varázsolni a gyerekbe. Frank hallotta valahol, hogy egy ilyen sokk után az illetőt beszéltetni kell, nem hagyva saját gondolatai rettenetébe belefulladni. Nehezen ment, de végül sikerült egész értelmesen beszélgetniük.
- szóval, aki megölte a bemondónőt, az az apád volt?
- Igen – válaszolta halkan a fiú, aztán megeredt a nyelve: - Nem értem. A Draft negyedben lakunk, ketten. Anyám évekkel ezelőtt lelépett. Az öregem iszik. Sokat. De már leszokott róla, hogy verjen, mert tudja, hogy akkor nem viszek neki piát.
- Te kölyök, az a férfi nagyon jólöltözött volt. És egyáltalán, miért csinálta? – kérdezte, de a fiú erre már nem válaszolt, csak tehetetlenül vállat vont.
Frank szívesen elfelejtette, hogy a srác valamivel korábban még meg akarta ölni. Felajánlotta neki, hogy maradjon nála éjszakára, fürödjön meg, egyen, ha akar (nem akart), és aludjon.
A gyerek mindenre bólintott, és amikor a fürdőben nyakig a habos vízbe merült, csak akkor kérdezte meg Franket:
- Maga ugye nem buzi?
- Nem vagyok buzi – nyugtatta meg, és némileg felháborodva kiment.
A fiú nappaliban hagyott fegyverét a sajátja mellé zárta a fiókba, majd megnézte a kétórás híreket. A trideót közben felvételre állított. A KCTS-en megismételték a merényletet, mi több még le is lassították itt-ott, ami végképp felháborította Franket – de hát, mint köztudott, a szenzáció növeli a nézettséget, az pedig hozza a nujent…
- Kevin Dahlen vagyok – mutatkozott be a gyerek, mikor Frank pizsamájában bebotladozott a fürdőből.
- Franklin Robins, de szólíts Franknek – felelte a férfi könnyedén, de közben erősen csodálkozott magában, hogy a kölyök nem valami utcanevet mondott.
A srác tétován bólintott, majd látható, rövid vívódás után ismét megszólalt:
- Ugye segít? – nyöszörögte. – Maga nagymenő az árnyvilágban, magának semmi az egész! - Majd válaszra sem várva felugrott, és vádlón Frankre mutatott:
- Ne feledje, hogy megkíméltem az életét!
Frank valahogy másképp emlékezett az eseményekre, de ez most nem számított. Fel kellett végre világosítania a gyerkőcöt tévedéséről.
- Én nem vagyok bérgyilkos, Kevin.
A fiú gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Na ne már! – hallottam Deboráht, meg a többit! Maga tudna segíteni hogy mitől kattant be az öregem!
- Nem hinném, fiú – csóválta fejét Frank. – Deborah csak egy szereplő, mint ahogy McNemara is az. Sajnálom, Kevin, de én csak egy egyszerű krimi-forgatókönyvíró vagyok és olyan trideó-társaságoknak dolgozok, akiknek a barátom és ügynököm, Alvien Warren el tudja passzolni a munkámat.
Az ifjú Kevin Dahlen hosszasan, őszinte dühvel és arcpirító szaftossággal káromkodott.