Olvasom, látom, hallom, mekkora sikere van a Nemzeti Múzeum legújabb, május 25-én megnyílt vándorkiállításának, ami a "Dzsingisz kán és öröksége" címet viseli. Rengeteg a látogató, a múzeumlátogató (ami pozitívum természetesen), érdeklődnek az emberek az idegen kultúra, jelen esetben a mongol történelem után, és ez jó... Jó, mert van igény a művelődésre. Eddig rendben is vagyunk. De ami bosszant... Égre-földre magasztalják a kiállítás révén a mongolokat, a múltjukat... hogy micsoda nagyszerű birodalmat építettek hajdanában-danában!... hogy micsoda zseniális hadvezér-uralkódóik,- kánjaik voltak! Mint például ez a Dzsingisz!.... Ja, ja... Senkinek nem jut eszébe, hogy elmondja, hogy példul valami kis "mellékletet, kiegészítést" szerkesszen a dicső mongol múlt bemutatása mellé? Mondjuk, példának okáért azt, hogy kis híján kiírtottak minket??... Hogy az országunk népességének több, mint kétharmadát lemészárolták??... Hogy majdnem megszűntünk létezni, mint ország, mint Nemzet???... Hogy az ördög süllyessze őket a Pokol legmélyebb bugyrába! Azért ennyit illene hozzáfűzni, nem?! Ha az illetékeseknek ez nem is jut eszébe, ez a nemzeti tragédia, azért én elmondanám itt röviden, hogy...

  *

...1242. április 12-én Muhi mellett ütközött meg IV. Béla magyar királyunk az országra támadó hatalmas tatár hordával.

A néhány évtized alatt, Dzsingisznek köszönhetően, világméretű hatalommá növekedett mongol-tatár birodalom támadása voltaképpen nem érte váratlanul Magyarországot. 1223-ban az alánok, a kunok pusztulásáról, majd az egyesült orosz-kun haderő vereségéről, a Kalka menti csatáról is érkezett hír. 1239-ben a kun fejedelem (Kötöny, Kuten vagy Köten néven) maradék népével bebocsátást kért az országunkba, felvéve a keresztény hitet. 1240-41 telén elesett Kijev is. Magyarországon, sajnos, csak ekkor indult meg a kétségbeesett készülődés. 1241 márciusában a magyar határőrséget legyőzték a tatárok és a Vereckei-hágón át, Batu Kán (Dzsingisz utóda) vezetése alatt betörtek, beözönlöttek szép hazánkba és gyors tempóban, rabolva, gyilkolva és pusztítva hatoltak egyre beljebb és beljebb.  

IV. Béla Pestre gyűjtötte össze a hadait. Közben a kunok pusztítva kivonultak az országból, mivel a magyar főurak – igaztalanul – a tatárokkal való összejátszással vádolták meg őket. Ez szarvas hiba volt akkor a részünkről, de hát persze, utólag könnyű okosnak lenni...

A maradék magyar haderő a Sajó partján, Muhinál véres, megsemmisítő vereséget szenvedett: 1242. április 12-én hajnalban a 20-25 ezer főt számláló sereget bekerítették Batu kán seregei. A király is csak nagy nehézségek árán tudott megmenekülni.

Ezután kezdődött az a hatalmas vérontás, amelyet a magyar nyelvi emlékezet tatárdúlásnak, tatárjárásnak nevez. 1242 januárjában a tatárok átkeltek a Dunán. A pusztításnak egyedül a jól megerősített kővárak tudtak ellenállni, mint pl. Pannonhalma vagy Esztergom. Az egyik sereg a magyar királyt vette üldözőbe, aki végül Trau (lent, Délen, az Adriánál... ma: Trogir) váráig menekült.

A kétségbeejtő helyzetben a tatár seregek azonban váratlanul kivonultak az országból, vélhetően azért, mert teljesítették feladatukat: Megfélemlítették és kifosztották az országunkat. A mongol birodalom bomlásának köszönhetően, szerencsére nem került sor második támadásra, amellyel valószínűsíthetően végleg kipusztították volna, és talán mára történelemmé, egykor volt néppé, nemzetté, egykor volt országgá tették volna szép országunkat, Magyarhont. 

A történészek körében ma is vita tárgya, hogy mit jelentett az ország számára a tatár pusztítás. Az egykorú források arra engednek következtetni, hogy szinte csoda, hogy újrakezdődött az élet Magyarországon. Ennek az újrakezdésnek fontos szerepelője a hazatérő király, IV. Béla, „a második honalapító.”

     *

Hát, ennyit azért, dióhéjban, illene elmondani, - esetemben leírni -, véleményem szerint, az egyébként valóban érdekes és megnézésre érdemes, Dzsingisz Kán és öröksége* címet viselő kiállítás margóján...

* - Ha ráklikkelsz, a kiállítás honlapjára juthatsz.